Nincs ilyen sehol. Végigpásztáztam az elmúlt hetekben kontinensünk legérdekesebb tévécsatornáit, nem mintha meglepetésre számítottam volna. Ahol demokrácia van, a közszolgálat közszolgálat. Elképzelhetetlen a legcsekélyebb részrehajlás is, bármelyik párt kiszolgálása, még kevésbé az ellenzék csaknem teljes kizárása az információkból.
Az aranyszabály az, hogy tájékoztatni kell! Ha nem gondoltam volna rá (már hogyne gondoltam volna), eszembe juttatta a Le Monde múlt hétfő reggeli budapesti tudósítása, amely azzal jellemezte a magyarországi helyzetet, hogy az itteni közszolgálatban a szájkosár elve és gyakorlata érvényesül. Aki nem Orbánt magasztalta, meg sem szólalhatott. Nekünk nem újdonság, eleve tudtuk, valójában a Le Monde-ot sem lepte meg.
És nem csak a Le Monde-ot. A makacsul konzervatív Frankfurter Allgemeinét, az osztrák Die Pressét, a brit The Guardian-t, sőt, korábbi eltérítése után a nemes konzervativizmushoz visszatért Le Figarót sem. Ahol az európai uniós szemlélet egyetemes, ahol a kormányzó jobboldali párt nem kacsint össze cinkosan a földrészből kilépni készülő szélsőjobboldallal.
A minap, a szenvedélyek hevében, föladtam "részrehajlásomat", igaz, a véletlen vezetett rá. Odatévedtem a Hír tévé egyik kommentáló műsorára. Szerencsém volt, sikerült Orbán Viktort elkapnom, nem is akármilyen társaságban. A Fidesz ötödik párttagkönyvének a tulajdonosa volt a partnere, bizonyos B.Zs. monogramú, nem írom le a nevét, nem szalonképes. Őszintén szólva, nem bosszankodtam, inkább kacagtam. Szolgalelkűbb "riportert" legutóbb alighanem a Rákosi rendszerben "élvezhettem". Kádáréknál később nem, ott akadt már ízlés, mértéktartás, az állítólagos hitelesség végett is. A két cimbora (mert azok) nem tudta mihez tartani magát, hol szertartásosan magázódott (miniszterelnök úr, szerkesztő úr), ha pedig a meghittség pillanataira akarta emlékeztetni a nézőket, baráti pertúra váltott.
Már elnézést a tiszteletlenségért, röhögcséltek, humorosan igyekeztek fölfogni a politikát, azt is, amikor Orbán azt mondta (állította), hogy az Európai Unió kormányai - gondolom, úgy értette Angela Merkel is - "bennünket követnek, másolnak". Az ég nem szakadt le! Nem volt oka rá, a mondat nem jutott el Berlinbe, ha meg igen, a kancellár asszonyt sem lephette meg. Ha majd csillapodik kissé a most vasárnapi magyar választás visszhangja, azt hiszem több nemzetközi tekintélyű hírlapban is, ha talán mérsékeltebb változatban, viszontlátom majd a Le Monde szájkosár hasonlatát.
Annál is inkább esélyem van erre, mert az elmúlt hetekben, hónapokban, mint makacs frankofon, végigkísértem a francia önkormányzati választás fontosabb állomásait. Sem a végeredmény, a baloldal katasztrofális veresége, sem a közszolgálati tévék, rádiók hanghordozása nem lepett meg. Több okból sem. Tudtam, igazi demokratikus országról van szó, szóba se jöhet az elfogultság, akkor a közönség fordulna el. De a tapasztalat is erre tett hajlamossá. Személyesen soha nem találkoztam velük, de a képernyőröl ismerem David Pujadast, a France 2 vezető közszolgálati csatorna esti híradóinak a vezetőjét és hétvégi váltótársát, kincstári hajlandóság fikarcnyi sincs bennük, egyetlen "szakmai bűnük" a pontosság, a megbízhatóság. Ellentétben itthoni kollégáikkal, akik közül sokan a legcsekélyebb látszatra sem adnak, skrupulus nélkül alkalmaznak gyalázkodó jelzőket ellenzéki politikusokra, mintha az volna a hírlapírói etika elfogadott gyakorlata.
Ami azonban talán még ennél a "szájkosár" gyakorlatnál is jobban elkeserít nálunk, az a Jobbik drámai térhódítása. Túlozni nincs szándékomban, de hovatovább közeledünk ahhoz a szinthez, amely nem sokkal a második világháború előtt jellemezte Magyarország politikai viszonyait. Érdeklődéssel hallgattam az ATV választást követő esti vitaműsorában Ceglédi Zoltán, Hack Péter és Krekó Péter "összecsapását" arról, hogy miként is áll szemben korunk Európája a szélsőjobboldali fertőzéssel.
Hivatkoztak Nyugatra, a lepenizmusra, a francia gyűlölködés előretörésére is a néhány hete ugyancsak szomorú tapasztalatú ottani önkormányzati választáson. Vitathatatlanul szomorú volt, nem csupán azért, mert a Nemzeti Frontnak sikerült jó néhány tízezres város polgármesteri tisztét elhódítania, köztük egy ötvenezresét is, hanem magáért a tényért. Mondjuk ki nyersen: a neonácizmus térhódításáért. Ceglédi is, Krekó is azzal igyekezett enyhíteni a magyar a jelenséget, hogy hiszen Nyugat-Európában is… Hack Péterrel értettem egyet. Igen, nyugtalanító észlelés, de nem ugyanaz.
Vona Gáborék az új magyar parlament harmadik helyére(!) futottak be, alig kevesebbel, mint a kormányváltó szövetség, húsz százaléknál többel. És Marine Le Pen, aki pedig Nemzeti Frontjával "nagy győzelmet" ünnepelt országosan, hány százalékot is kapott? Pesszimista kalkuláció szerint úgy hetet-nyolcat. A Jobbikénak a harmadát. Hack Péter hivatkozott arra is, hogy Németországban, Merkel kormányzata alatt nem nézik visszafogottan az ottani "radikális jobboldaliak" pimaszkodásait, sőt… Nálunk meg, hogyan is volt Orbán Viktor és B.Zs. "szájkosaras" kandalló melletti csevegésében, amikor B.Zs. szóba hozta, miként is áll hozzá a Fidesz a Jobbik jelenséghez? Orbán cinkos mosollyal azt mondta: ők nincsenek itt, a távollétükben "nem illik" szólni róluk.
Milyen úriemberi, ugye?
