Választásokat ugyan tartanak Észak-Koreától az ázsiai volt szovjet tagköztársaságokon, afrikai államokon kívül Latin-Amerikáig mindenütt, de ezekben az országokban nem sokat adnak a demokrácia alapszabályaira.
Akadnak azonban olyan államok is, ahol demokrácia van ugyan, de a hivatalban lévő vezető, legyen az elnök, vagy kormányfő, ennek határait feszegeti, sőt, időnként át is lépi azt. Összeállításunkban csak azokkal az országokkal foglalkozunk, ahol a választás demokratikusan zajlik ugyan, de az ország irányítói saját érdekük szerint irányítják a belpolitikát.
Silvio Berlusconi ugyan már nincs a színen, mégsem hiányozhat egy ilyen összeállításból, hiszen Orbán Viktor miniszterelnök legjobb európai mesterének tartják. Az ő politikai szerepvállalása valóban klasszikus minta arra, hogyan befolyásolhatja valaki a közvéleményt.
Kiválóan használta ki azt az űrt, amely a kilencvenes évek elején elsöpörte az olasz politikai elit egy részét, valamint felismerte azt, hogy ha befekteti nem csekély tőkéjét a politikába, jócskán profitálhat belőle. Tévécsatornákat alapított, amelyeknek fő profilja ugyan nem a politika, hanem a szórakoztatás volt, de zseniálisan ötvözte a népszerű programokat a politikával.
Felépítette imázsát olyan sikerrel, hogy még ma, elítélése után is fontos szereplője az olasz belpolitikának. Három kormányzási időszakát arra használta fel, hogy a törvényeket saját érdekei szerint irányítsa. Megtehette, hiszen pártja vazallusaival, illetve olyan személyiségekkel volt tele, akik tőle függtek. Retorikájából nem hiányzott az euroszkepticizmus, s a burkolt németellenesség sem.
Recep Tayyip Erdogan
Fotó: Sean Gallup/Getty Images
Berlusconi ugyan már aligha térhet vissza a politikába, de egy másik fontos európai vezető, Recep Tayyip Erdogan még hosszú évekig meghatározhatja hazája belpolitikáját. A török miniszterelnök azonban teljesen más utat járt be, mint a volt olasz kormányfő jóllehet a populizmus tőle sem áll távol.
Törökországban a kemalizmus mellett mindig is komoly igény volt egy vallási jellegű pártra. Csakhogy mihelyst egy iszlamista színezetű tömörülés hatalomra került az országban, a szekuláris állam őrzője, a hadsereg közbelépett.
Erdogan azonban ügyesen hangolta a közvéleményt a katonai vezetők ellen, s egy máig vitatott eljárás során le is fejezte a tiszti kart, így a hadsereget is saját befolyása alá helyezhette. Ezzel megakadályozta, hogy ő is több elődje, köztük Necmettin Erbakan sorsára jusson.
Erdogan sok fontos reformot fogadott el a 2000-es években, s úgy látszott, komolyan gondolja azt, hogy hazája értékrendjét az Európai Unióéhoz akarja igazítani. Törökországban felgyorsult a gazdasági növekedés, Ankara pedig mind kevésbé kereste Brüsszel kegyeit. Erdogant megrészegítették a jó gazdasági adatok, tévedhetetlennek hitte magát, elszigetelődött a valóságtól.
A válság után a gazdasági adatok már messze nem voltak olyan fényesek, de Erdogan ekkorra már elveszítette józan ítélőképességét. A romló életszínvonalért, a tüntetésekért, kormánya napvilágra került botrányaiért "ellenséges erőket" okolt. Korlátozta az internet használatát, s az igazságszolgáltatásra is rátette a kezét.
Híveivel lefölözték az állam vagyonát a közbeszerzési eljárások kijátszásával. A hatalmi ágak elválasztásának ma már a látszatára sem ad. Az önkormányzati választás azonban megmutatta, retorikája még mindig népszerű, különösen a kelet-törökországi, anatóliai lakosság körében. A nagyvárosokban azonban folyamatosan jön fel a kemalista ellenzék.
Vlagyimir Putyin
Európa leghíresebb modernkori demokratikusan megválasztott despotája kétségtelenül az orosz politikát 2000 óta uraló Vlagyimir Putyin. Bár minden újraválasztása alkalmával választási csalásokat emleget az ellenzék, a valóság az, hogy Putyin minden demokratikus "deficitje" ellenére vagy épp annak köszönhetően olyannyira népszerű, hogy nincs szüksége csalásra hatalma megőrzéséhez.
Hatalomra jutása óta, 14 éven át, támogatottsága sohasem csökkent 60 százalék alá. Az ukrán válság még inkább növelte népszerűségét, elérte a 80 százalékot. Felmérések szerint épp a világszerte elítélt módszerek biztosítják Putyin töretlen hátországát.
Az évszázadokon át szabadság és demokrácia után sóvárgó oroszok 63 százaléka ma úgy gondolja, Oroszország érdekét szolgálja az, ha az elnök kezében koncentrálódik majdnem minden hatalom. Sőt, 43 százalék hiszi, hogy szükség van "erős és tekintélyelvű hatalomra".
Putyin módszeresen és következetesen jutott el odáig, hogy a lakosság elfogadja, hogy országlása alatt jelentősen sérültek az alapvető demokratikus polgárjogok és formálissá vált a sajtó- és szólásszabadság, nemlétezővé a hatalmi ágak szétválasztása.
A volt KGB-s tiszt először gazdasági hátországát teremtette meg, félreállítva a vele szemben álló oligarchákat, akik közül legismertebb Oroszország egykori első számú, a világ 15. leggazdagabb embere, a Jukosz főrészvényes Mihail Hodorkovszkij volt. Igaz, a jelcini káosz után stabilitás és gazdasági növekedés, életszínvonal emelkedés indult el, ami feledtette a lakossággal a nem épp demokratikus módszereket.
A média következett. Ma gyakorlatilag már nem létezik ténylegesen független vagy ellenzéki orgánum Oroszországban. Ehhez kellett a gazdasági és a jogi retorzió, no meg az újságíró társadalom megfélemlítése. Az újságírók ellen elkövetett gyilkosságok ugyan nem Putyin idején kezdődtek, de kétségtelenül folytatódtak.
1992 és 2010 között 49 médiában dolgozó személyt öltek meg, közülük 14-et Putyin érájában. Ezzel Oroszország Irak és Algéria után a harmadik lett a világon. Az esetek zömében kivizsgálásig sem jutott el az ügy. Gyanús körülmények között "kerültek ki a képből" más, a Kreml számára kényelmetlen személyek is.
Nyílt utcán lőtték le Sztanyiszlav Makralov ügyvédet, emberjogi aktivistát, vagy ki nem emlékezne Alekszandr Litvinyenko, a Londonban élő kiugrott kém polónium mérgezés okozta halálára. Andrej Lugov, aki a brit hatóságok a gyilkosság elkövetésével vádolnak, orosz parlamenti képviselő, sokak szemében nemzeti hős.