Egymillió-kétszázezer - szavazatnak túl kevés volt. Fájdalomnak, keserűségnek, csalódásnak viszont túl sok. Túl sok, ha egyszerre ennyi ember érzi úgy: elvették a jövőjét. Miközben ki-ki azon gondolkodik, hogy miért "csak" ennyi, az első órákban, hetekben, napokban elsősorban ezzel az egymillió-kétszázezer fájdalommal kell szembenéznünk.
Először az egymillió-kétszázezer külön keserűségnek kell kiutat, fogódzót, közösséget kínálni. Elmondani, hogy nem ők döntöttek rosszul, nem voltak balekok, a magyar valóságtól elszakadt naiv képzelgők. Hogy mennyire igazuk volt kormányváltó szavazatukban, annak bizonyításában a Fidesz máris előzékeny segítséget nyújtott. Jelképes jelentősége van annak, hogy még össze sem számoltak minden szavazatot, de a miniszterelnöki ígéretet megszegve máris épülne a rendszer szimbóluma: a Gábriel arkangyalos emlékmű. A rendszer szimbóluma, mert egyszerre vágja a képünkbe a múlt meghamisításának gátlástalanságát és a várható szép jövő irányát.
Most az következik, amit a Népszavában Dési János írása címében olvastam: "Újratervezés". Még nem láttam gépkocsivezetőt, aki a GPS-ből ezt a felszólítást hallva "azt már nem!" felkiáltással haladt volna tovább. Csak az a bökkenő, hogy most a gépkocsivezető és a GPS is mi vagyunk. Nincs csodatévő versenyautós és csodatévő géphang. De miközben a térképet böngésszük, szólni kell az utasokhoz. Hogy ők se szálljanak ki, mondván: akkor inkább beülnek más járműbe, vagy még inkább: már nem is akarnak sehová se menni. Törődjünk tehát először azzal, mit mondjunk és mit ne mondjunk az egymillió-kétszázezernek, annak érdekében, hogy utána többekhez is hihetőbben és rokonszenvesebben szólhassunk, mint eddig.
Könnyebb azzal kezdenem: mit kerüljünk el mindenképpen, mi van a tilalmi listán. De ennek is van jelentősége, mert több rontást nem engedhetünk meg magunknak. Ami tehát szigorúan tilos: először is, miután kimorogtuk magunkat magunkban, semmiképpen se akarjuk leváltani az országot, a többi szavazót, a szomszédot, vagy azért mert másképp szavazott, vagy azért mert otthon maradt. Nem igaz az, "hogy ez egy ilyen ország". Hiszen választhatott volna ilyen utat például 2002-ben vagy 2006-ban is, vagy már a '90-es években, és mégsem ezt tette. Hasonló, és talán még veszélyesebb zsákutca, ha hősi pózban, összeszorított foggal azt ígérjük: kitartunk, változatlanul folytatjuk, megyünk tovább a lenini úton.
Az egymillió-kétszázezer is változást akar, mert érzi, más hang, más nyelv, más szerkezet, más módszerek kellenek. A stabilitás minden más esetben a legfontosabb követelmény akkor, amikor két választás következik még, de most másképpen van. Most ha pusztán csak ez az üzenet, az éppen hogy destabilizál, a változásra való képesség hiányát mutatja. Változásra, de tervezett változásra van szükség, nyilván nem arra, hogy "minden mindegy" alapon gyújtsuk fel a házat. De egyszerre felelőtlen, hatástalan és ellenszenves azt sugallni, hogy a ház minden szobája, berendezése így marad. Mert így lassan az ország sorsának meghatározásához amúgy sem elegendő egymillió-kétszázezernek is szűkös lesz.
Ők is a változás, de a tervezett változás üzenetét várják. Belekalkulálva persze a soron következő választásokat is, nem is csak önnön jelentőségük miatt, hanem azért, hogy a remény további rombolása helyett az új építkezéshez szükséges telken vethessük meg a lábunkat.
További elkerülendő bűn, ha csak egymásban keressük a hibát. A hivatásos politikusok az aktivistákban, azzal, hogy nem loholtak eleget a door-to-door kampányban. Ez amúgy sem igaz, mert loholtak. A tüdejüket köpték ki, ők is ott vannak az egymillió-kétszázezerben, akiknek fájdalmát és csalódását nem lehet semmibe venni, bagatellizálni. De nem érdemes a kormányváltó szövetség tagjainak sem egymásra mutogatniuk.
Baráti társaságban én is élvezettel szoktam elemezni, ki mit hibázott, mintha bizony nem tartoznék magam is közéjük. De tudni kell: valamilyen szövetkezésre a jövőben is szükség lesz. Mert a választási rendszer így marad. Mert a régi baloldali szavazóink már csak generációs okokból sem lehetnek önmagukban abszolút többségben. A szövetséggel nem az volt a baj, hogy volt, hanem hogy csak ilyen szélességben és mélységben tudott csak működni.
Tudom: a tilalmi lista után most a teendők listájának kell következnie. De ehhez előbb el kell kerülnünk a fenti csapdákat. Utána jön az az "újratervezés", amiben messze nem csak személyekről és technikákról van szó. Szó van olyan új politikai szerkezetről, amelyben civilek és pártok az eddiginél termékenyebben, és nem egymást pusztítva találnak egymásra. Szó van új társadalmi mozgalmakról, amelyek legalább két irányba mutatnak: egyrészt a szociális segítségben való konkrét részvállalás, a hétköznapi, gyakorló szolidaritás irányába, másrészt az eljelentéktelenedő Parlament mellett a közéleti aktivitás új terepei felé.
Mert az egymillió-kétszázezernek most gyásza van. De lesz dolga, feladata, jövője is. Az ő agyukban és szívükben van az erő. Ha nem szívjuk ki belőlük azzal, hogy úgy teszünk: minden marad a régiben.
