A mű kéziratát Gérard Lheritier francia üzletember, az Aristophil kéziratokba invesztáló vállalkozás vezetője vásárolta meg és ki is állítja azt – írja a Le Nouvel Observateur.
A kézirat, amelybe Lheritier 7 millió eurót invesztált és a londoni Lloyds -nál 12 millióra biztosított, igen hányatott múltra tekinthet vissza: elveszett, megtalálták, eladták, ellopták. A 12 méter hosszú, 11,5 cm. széles tekercs, amelynek mindkét oldalára irt a szerző, most végre látható lesz a nagyközönség számára.
Egy tisztázatról van szó, amelyet Sade 1785-ben készített és a Bastille-i cellájában rejtett el. Papírlapokra írta, amelyeket úgy ragasztott össze, hogy a ragasztás a legkisebb felületet takarja el. (Hasonló módszerrel dolgozott közel másfél évtizeddel később Jack Kerouac, amikor az Útont írta). A papírral nyilván nagyon takarékoskodnia kellett, mert olyan mikroszkopikus betűkkel irt rá, hogy elolvasása kínszenvedés lesz a kíváncsiak számára.
Amikor a márkit nagy hirtelen átszállították egy másik börtönbe, már nem tudta magához venni, a cellában rejtette el és később elveszettnek hitte.
A kézirat elolvasása nemcsak az apró betűk miatt szörnyűséges, hanem a tartalma miatt is. A 90-es években magyarul is megjelent mű szereplője negyvenkét fiatal lány és ifjú, akit bezárnak egy magányos kastélyba és ott válogatott kínzásoknak vetik alá. A mű egyébként, szinte az unalomig módszeres, napokra, kodifikált rituálékra, büntetésekre van bontva és ezek ismétlődnek. A nyelvezete azonban tökéletes, tiszta, elegáns, valódi felvilágosodás-kori francia.
Donatien de Sade-nak, aki élete nagy részét börtönben vagy bolondokházában töltötte, az elmúlt 100 évben már többször volt reneszánsza. A szürrealisták valóságos szentként tisztelték, mint a korlátlan szabadság megtestesítőjét, Luis Bunuel többször is megidézte szellemét műveiben. A 20. század egyik legnagyobb hatású színdarabja volt Peter Weiss Marat-Sade-ja (teljes címén Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet lakói előadják de Sade úr betanításában), amelynek Magyarországon is legendás előadásai voltak a Nemzeti Színházban és Kaposváron. A darabot filmen is megörökítették Peter Brook társulatával. A Szodoma 120 napja volt az alapja Pier Paolo Pasolini Saló című filmjének, amelyben a történetet az olasz fasizmus végnapjaiba, a „Salói Szociális Köztársaságba” helyezte, a fasizmust egyfajta végletes szexuális perverziónak beállítva. A film ugyanolyan elátkozott volt, mint az eredeti mű, többször is betiltották, és azóta bekerült „minden idők legborzalmasabb filmjei” közé sokkoló naturalizmusa miatt. Magáról a márkiról is több film készült az elmúlt évtizedekben, lehet, hogy most a 200. évforduló kapcsán ismét megjelenítik őt?