A színész-rendezővel, a Sundance filmfesztivál életre hívójával a La Repubblica készített interjút Párizsban.
- Hollywood a látszatok, a promóciós láz,a siker világa. A művészet, amikor van, véletlen,de akkor is csak másodlagos. Los Angelesbe - ahonnan indultam - véletlenül, ha nem tévedésből kerültem. Nem ott akartam színész lenni. Ha egyáltalán, akkor New Yorkban. Valójában nem kellett volna színésznek lennem, utamat húsz éves koromban határoztam meg: művész akartam lenni és választott városom Párizs volt.
Redford az 50-es évek végén másfél évig Párizsban élt. Amikor visszatért az USÁ-ba, tervekkel tele, ezek, az élet különös útjai révén mozivá váltak. Negyven filmszerep, rendezés, producerség.
- Milyen emléke maradt az első párizsi tartózkodásából?
- Fantasztikus, a felnőtt korom kezdete volt. Itt született mindaz, amit szerettem az életben. Együtt éltem más diákokkal a Montparnasse-on. Pénztelen közösség volt, megosztottuk egymással az itt-ott összelopkodott gyümölcsöt, hálózsákban aludtunk egy omladozó tetőzetű épületben. A háború után alig tíz évvel voltunk. Azzal az elképzeléssel jöttem Párizsba, hogy Franciaország egyenlő Ernest Hemingway-jel, Gertrude Steinnel. Amerikai neveltetésben részesültem, kulturálisan konzervatív, szociálisan eltompult, más világokkal szemben ellenszegülő voltam. Más szóval tapasztalatlan. Párizs ébresztett fel. Azonnal felfogtam, hogy teljes mértékben híjával vagyok a kultúrának. A szépművészeti főiskolán a diákok gúnyoltak:” Szabad országból jössz, a szupergazdaság és katonai hatalom országából és az égvilágon semmit sem tudsz” - mondták. Itt mindenki lelkes, izgatott volt, De Gaulle akkor tért vissza a hatalomba és én szárazra vetett halnak éreztem magam. Akkor kezdtem politikával foglalkozni, hogy legyen véleményem, részt tudjak venni a beszélgetésekben. Franciaországra volt szükség ahhoz, hogy politikailag is megértsem Amerikát.
- Ön ennyi idő után is hazája szenvedélyes megfigyelője maradt.
- Valóban, minden filmem az Egyesült Államokról szól. Mivel szeretem, szükségét érzem annak, hogy kritikus, igényes szemmel nézzem. Sajnos nálunk hajlamosak megelégedni a propagandával és nem néznek a problémák mélyére. Nem minden fehér vagy fekete, vannak szürke zónák is. De, ami bonyolultnak tűnik, azt távol tartják, mint kellemetlen akadályt, kikerülik. A lényeg az előrejutás, a megkapaszkodás és nem fogjuk fel, hogy egy olyan társadalomban, mint a miénk, amelynek óriási hatalma van, a személyes szabadság napról-napra vékonyul. Amerika sok hibát is elkövet, ideje ezt elismerni és elmesélni.
-Az Ön utóbbi filmjei valóban mind olyanok, mintha mea culpák lennének. Hét évvel ezelőtt az Oroszlánok és bárányok az afganisztáni háborúról szólt, a személyes elkötelezettségről és a politikai túlhatalomról. A 2010-es Összeesküvő az első női halálra ítéltről, akit bizonyítékok nélkül és szabályos tárgyalás nélkül azért ítéltek e1,mert állítólag részt vett a Lincoln elnök meggyilkolását tervező összeesküvésben.
- Ez egy másik oldala annak az éremnek, amelyben Steven Spielberg rekonstruálja a már ismert eseményeket. Az én filmem egy olyan epizódot élesztett fel,amelyet elfelejtettek. De az eredménye az lett, hogy csak ímmel-ámmal forgalmazták, míg Steven filmje kasszasiker volt, hála a Disney támogatásának, amely milliókat fektetett a promóciójába. Ma még az 1975-ös nagy sikerű, A keselyű három napja című filmet sem támogatnák. Ezért kell harcolni a független filmért jobban, mint valaha.
-Lehet-e a Sundance fesztivált, amelyet Ön alapított 1978-ban, az Ön „legjobb filmének” tekinteni?
-Valójában a Sundance-nak más igényeknek kellett megfelelnie: az elszigetelődési vágyamnak, az önvédelmemnek a média zaklatásaival szemben és az egészséges megmerítkezésnek az érintetlen természetben, amelyet meg kell védeni a haladás mérgeitől. Amikor rám szakadt a híresség, annak minden hízelgésével, de a magánélet szabadságának korlátozásával is, Utahba menekültem,a Wasatch hegyekbe, a világnak egy olyan sarkába, amelyet elneveztem Sundance-nak, mint Butch Cassidy barátját. Ott felépítettem egy házat, amely az enyém és egy másik kis szabadságot. Az volt a szándékom, hogy létrehozok egy kis közösséget, amely a szuperfejlődéstől védetten, összhangban él a természettel. Eszembe sem jutott, hogy magánrepülőt vásároljak, vagy más luxussal szórjam szét a megkeresett pénz. Valami hasznosat akartam létrehozni, egy oázist a művészek számára. A többi egyensúly-játék volt: finanszírozókat találni szállodaépítési kényszer nélkül, megvédve a helyet minden ipari támadástól. Ma Sundance egy lakható valóság, de urbanisztikai unikum maradt a természettel való ozmózisban.
- A Huffington Post, amely vendégül látja blogját, úgy mutatja be Önt, mint militáns környezetvédőt.
-Ez egy folyamatos harc a multinacionális cégek ellen, az emberi közöny ellen, amely mindent elfogad, amit a tévé sugároz, míg planétánk belesüllyed a szennybe. Néha-néha kapok egy kis friss levegőt természetről szóló, jó humorú filmtől, mint amilyen a Séta az erdőben, amit Nick Noltéval forgatok az Appalache hegyek ösvényein, amelyek kétezer mérföld hosszan húzódnak Georgiától Maine-ig, vagy részt veszek valamelyik hollywoodi „képregényben”, mint, például a Captain Amerika, amely most jött ki és feledteti vén medve híremet és elfogadhatóvá tesz az egészen fiatalok körében.
-Önt baloldali és lázadó embernek is minősítik, azon kívül, hogy magányosnak.
- Magányos vagyok olyan értelemben, hogy menekülök a pusztán felszínes, mondén helyzetek elől. Aki megtalálja hozzám a kulcsot, azzal viszont végtelenül barátságos tudok lenni. És ne felejtsük el, hogy van egy feleségem, három gyermekem és számos unokám. Ami a baloldaliságot illeti, csak azért címkéztek fel vele,mert a kritikai szellem, úgy tűnik, soha nem a jobboldal kiváltsága. A lázadó szellemem a gyerekkoromba nyúlik vissza. Nagyszerű szüleim voltak, akik harcoltak a szegénység és a harmincas évek válsága ellen. Apám reggel korán a tejet szállította, anyám hétfőn reggel elkészítette a sült húst egész hétre és mindennap egy fagylalt volt desszertnek. Annak ellenére, hogy szegények voltak, soha nem sértettek törvényt,szabályt, fegyelmet. Mindig megtalálták a módját, hogy a nehéz élet ellenére, rend legyen. Nem erre törekednek közülünk a legjobbak?
