A választások előtti utolsó nagy avatást tartották meg tegnap ünnepélyes külsőségek közepette: a Várkert Bazár Ybl Miklós által tervezett épületeit adták át a nagy építész 200. születésnapjára (is) időzítve.
A délelőtti hivatalos megnyitón Orbán Viktornak a Várkert bazárról is az jutott eszébe, hogy „ma már van erőnk kiállni nemzeti érdekeinkért, és visszaszerezni azt, ami a miénk" és a közel 30 évig valóban pusztulni hagyott épületegyüttessel példálózva felidézte a rendszerváltás utáni „privatizáció sötét felhőjét”, de szerencsére ott volt ő és sok más közéleti személyiség, akik megakadályozták, hogy külföldi befektetők 90 évre ingyen megkapják és ott bevásárló központot hozzanak létre. És a miniszterelnök beszédéből nem hiányozhatott az immár szokásos refrén: „Ha van egységes cél és akarat, akkor a magyarok lenyűgöző dolgokat tudnak létrehozni.”
A délutáni sajtótájékoztatón L. Simon László kormánybiztos, bár ő is beszélt – jogosan – értékmentésről, kevésbé volt fennkölt, sőt, többször is szájára vett „bizonyos lapokat”, amelyek előzetesen fanyalogtak, hogy már megint egy nem elkészült tervet adnak át. „A kritikák Ybl Miklóst kritizálják” – mondta a kormánybiztos, hangsúlyozva, hogy csak az ő munkáit restaurálták eddig, a második szakaszban jön a többi, de nyár végére azok is elkészülnek. L. Simon szerint korábban „soha nem találták ki, hogy mire jó” a Várkert Bazár és már Ybl is csupán a „lezárni és díszíteni” akarta a Várhegyet. Most azonban új, nagy terekkel bővítik az épületkomplexumot, mindenekelőtt egy multifunkcionális nagyteremmel, amelyben koncerteket és olyan kiállításokat rendezhetnek, amelyek „identitás-vitákat generálhatnak vagy zárhatnak le.” Az egyik ilyen tervet fel is fedte a kormánybiztos: jövő februárban nyílik egy nagy kiállítás az I. világháború kitörésének 100. évfordulójára. Bár a centenárium az idén van, nem akarnak konkurálni a Hadtörténeti Múzeum hasonló projektjével – mondta.
Ha Ybl Miklós dekorációnak szánta épületeit, akkor a mostani átadás is leginkább annak tűnik. Ami szép, az szép: a Gloriette-nek nevezett kéttornyú pavilon, alatta a mozaikos kúttal valóban gyönyörű, ugyancsak semmi kifogásolható nincsen a felvezető rámpákban – „itt álltunk sorba minden hét végén” – nosztalgiázott egy hajdan „ifiparkos” kollegina, aki mindjárt azt is megmutatta, hogy hol volt az étterem – a lépcsőkben, és jól mutatnak a külső árkádok is. A felújított felső épületek ajtajai azonban még törmelékeket rejtenek, a Várkertet a Várral összekötő, csak felfelé működő mozgólépcső tetejét rozsdás bádogtető ékteleníti. Aki fentről néz alá, elég nehezen tudja elképzelni, hogy itt alig öt hónapon belül minden elkészül. De ha a Duna felőli oldalról nézzük, valóban megragadó a látvány, és azoknak, akik évtizedeken át csak a lepusztult falakat látták, ez már önmagában öröm. De talán nem kellett volna ennyire siettetni ezt a részmegoldást, a kész mű már tényleg Budapest büszkesége lett volna.
A Vár felől lejövet – mert éberék, számomra rejtélyes okokból, nem engednek le a mozgólépcső melletti rendes lépcsőn – a 0 kilométerkőnél egy csapat olasz lányba botlom, akik szeretnének eljutni a Gellért térre. Magyarázom nekik, hogy milyen nagy esemény van itt, és errefelé csak gyalog tudnak továbbmenni. Legfeljebb húsz perc. „Húsz perc gyalog?” – háborodik fel az egyikük. „Legalább lemegy az a nagy hasunk” – mondja a vezérlány és indulást vezényel.
Még búcsúzóul lenti perspektívából is megszemlélem az „az első szakaszt”. Megerősíthetem: szemet gyönyörködtető az utcafront. A földi halandókat elkerítő kordonon egy nemzeti színű zászló, a fehér csíkban a szöveg: Április 6. A Mester születésnapja. Is.
