Itt van április 4-e, „hazánk felszabadulásának az ünnepe.” 1945. április 4-én, ezen a jelképes napon, nekiindulhatott valami új, valami jobb. Valóban, nem tartott túl sokáig. Az „ötvenes évek” már 1948-ban elkezdődtek.
De nem történelmi fejtegetésbe akarok bonyolódni, csak így a választás előtti pillanatban felidézni, hogy remény az azért mindig van. Még akkor is, ha később csalódunk. De egyrészt, akármit is mutatnak a közvélemény kutatások, a mérkőzést azért érdemes lejátszani. És hány olyat tudunk, amikor nem a papírforma jött be. Másrészt, Orbán Viktort 2002-ben és 2006-ban is elverte a baloldali-liberális tábor. Tetszenek rá emlékezni? Orbán messze nem legyőzhetetlen. Még akkor sem, ha egy új diktatúrát próbál építeni, egy igazi posztkommunista maffiaállamot. Gátlások, szokások, erkölcs, jó ízlés, jog és a többi valóban kevéssé korlátozza. De még ez sem garancia az örök győzelemre. Ahogy a „nép” tüntető szeretete sem. Ma még tapsol, holnap elfordul tőle.
Orbán olyan, amilyen. Most a mai ellenzéken a sor. Hogy megmutassa, igenis nem feltétlenül csak arra van a hatalom, hogy mindent magunk alá gyűrjünk, hogy megszerezzünk pénzt, paripát, fegyvert. A velünk nem rokonszenvezőket meg eltapossuk.
Ha Orbán nyer, a demokrácia veszít. Vitatkozhatunk majd akkor még egy darabig, hogy akkor ez most egy új diktatúra, ami itt épül vagy sem, de legyünk nyugodtak, ez a vita nem tart majd sokáig.
Ha a mai ellenzék győz, akkor van remény. Nem lesz könnyű az sem – de talán bele lehet kezdeni egy konszenzusra épülő, demokratikus ország megszervezésébe. Április 4-e, a remény napja
Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!
