Nincs annál meglepőbb, mint amikor egy primitív mesefilmen komoly tartalmakat kérnek számon. Hozzánk is elért a híre a tiltakozásnak, mi szerint Darren Aronofsky Noé című filmje megbántotta a vallásos érzelmű nézők egy csoportját. Túl erős fantázia kéne ahhoz, hogy elképzeljük, ezen a gyermekded, képregényszerűsített mesén, ezen a "csupa technikai csoda - csekély gondolat"-filmen mi volt megsértődni való.
Ha van valami rokonszenves Aronofsky megfilmesítésében, az éppen az, hogy a legkevésbé sem vallásos-vallástalan megközelítéssel meséli el az özönvizet, Noé misszióját, a bárka építését. Aronofsky filmjében nincs jelen a Teremtő.
Kizárólag Noé képzeletében illetve álmában fogalmazódnak meg a kérdések, vajon miért ő az az egyetlen igaz ember, akit Teremtője figyelmeztet a pusztulásra, akivel közli, hogy a gonoszság eluralkodása miatt ki akarja irtani az emberiséget. Mindez Noé tudatában, gondolataiban játszódik le, nem dörren rá senki a mennyekből. És ez jó.
Tudjuk, a Biblia szent könyv, ha vallásos szemmel nézzük. Ám ha nem vallásos szemmel nézzük, akkor az emberiség kulturális közkincse, csodálatos irodalom, a művészet leggazdagabb ihletője, amelyből meríteni nemzedékek hosszú sora merészelt már eddig is.
Nem az a baj, hogy Aronofsky úgy tekintett a Bibliára, mint egy Marvel képregényre, hanem az a baj, hogy ebből az új, más, szokatlan nézőpontból semmi érdekeset, semmi izgalmasat, semmi meglepőt nem hozott elő.
Mint alapanyagot használta a Teremtés Noéra vonatkozó részleteit, s ahol jónak látta, kiegészítette, beleírt. Nála például csak a legidősebb fiúnak jut feleség, a középső fiú apja árulójává válik, sőt, legfőbb ellenségét - Noé apja gyilkosának leszármazottját - menti-rejtegeti a bárkán. Vagy: a számítógéppel előállított állatsereglet egyáltalán nem játszik, a bárkában elaltatják őket Noéék.
Érthető, hogy Aronofsky feszültséget akart belevinni az eredetileg Isten akaratától függően egyenes vonalú legendába, amelyben olyan apokalipszis, mint az özönvíz, a mai nézőben már nem igazán teremt feszültséget, csak látványos digitális trükkökre jó. Valószínű ezért gerjeszt gyilkos ellentétet Noé és középső fia között, hadd izguljon az a néző, vajon a bárkán bújtatott gyilkos ellenfél mikor kerül szembe Noéval.
Sőt, ugyancsak a feszültség fokozása kedvéért találták ki Ari Handel forgatókönyvíróval azt a durva konfliktust is, ami legnagyobb fiának születendő gyermekével kapcsolatos. Noé ugyanis kimondja az ítéletet, ha leány születik fia és - ez is újdonság a bibliához képest - az örökbefogadott lánya frigyéből, akkor megöli az unokáját, mert csak így teljesül az Úr akarata, hogy haljon ki az emberiség.
Aronofsky még rá is tesz a motívumra egy lapáttal, mert nem egy, hanem két leányunokával áldja meg Noét a végzet és a forgatókönyv.Semmi baj nem lenne ezekkel a betoldásokkal, nem sértik még a bibliai történet tisztaságát sem, hiszen maga a Biblia a legszörnyűbb bűntettek és gyilkosságok tárháza is, bárhol felütjük, ott van az emberi gonoszság és az árulás.
Az a baj, hogy csupa gagyi, átlátszó és hatásvadász ötlet, lebutított meseelem marad mindez. Önmaga paródiája. A film nagy drámai jelenetének van szánva például az a beállítás, melyben szegény Emma Watson, mint ifjú anya, reszketve áll a bárka tetején, karján a két lánycsecsemővel, és igyekszik szívettépően könyörögni a hegyes konyhakéssel közeledő Russel Crowe-nak, hogy gyorsan végezzen a kicsinyekkel, ne tartson sokáig a szörnyűség.
Ha az ember nem neveti el magát ezen a hamis bugyutaságon, akkor dührohamot kap. Legalább ilyen lebutított, de ráadásul rossz fantazy-kinézetű jelenetekkel ajándékozza meg Aronofsky Anthony Hopkinst is, aki Noé nagypapájaként lép színre egy taszítóan rideg színhelyen.
Eleve csupa kiégett salak és pusztaság a film színhelye az özönvíz előtt.(Mintha a McCarthy regényéből készült film, Az út ijesztő színhelyei tértek volna vissza a gyilkos hordákkal.)
Azon már régen túl kellene lennünk, hogy az úgymond digitális filmtechnikai trükkökön álmélkodjunk rogyásig, s a véres harci jelenetek izgalmával töltekezzünk fel egy szuperprodukció címén.
Hogy a mai Noéban százszámra tör fel a gejzírszerű víz az Úr haragját jelezve, vagy szép nagy csordában közelednek az állatok digitálisan sokasítva, tán nem akkora teljesítmény, amely helyettesíthetné egy rendesen kidolgozott történet, megformált emberi alakok, s netán sorsokká összeállt események együttesét.
A legrokonszenvesebbek a Biblia egy félmondata által ihletett óriások voltak. Rondák és ijesztőek, mint a pusztulat (láttunk már ilyet is), mintha salakdarabokból formázták volna meg őket formátlan halmazzá, belülről meg az égő magma világít kifelé a szemüregükön, mégis, az ember szívét melegség önti el, ahogy szorgosan dolgoznak a bárka építésén, jóindulattal segítik az embert, s végül ahogy halálukban magányos tűzcsóvaként robbannak fel az égbe, Teremtőjük lábához.
Kivételes teremtmények, akiket egyetlenként szeretni lehetett Aronofsky 130 millió dolláros szperprodukciójában.
(Noé **)