Föltámadt sírjából Friedrich Nietsche. Illetve művének, az Imigyen szóla Zarathustrának a főalakja, az Übermensch, az emberfeletti ember. Magyarországon lelt megtestesítőre, Orbán Viktor magára véli alkalmazni. Olyannyira, hogy lealacsonyítónak találta már azt is, hogy maga fejtse ki, kit minősítene alkalmasnak arra, hogy választási vitában összemérje vele az erejét. Egyik szürke szóvivőjét bízta meg vele, sorolja föl, mi is volna a kiválasztás kritériuma. A fölolvastatott szövegből kiderül, hogy ilyen kritérium nincs, a képzelt személy nem létezik. Az egyetlen szóba jöhető partner Orbán maga, aki esetleg tükörbe nézve és természetesen tegező stílusban fölsorolhatná, mit is tart helyesnek.
Nem újdonság ez a politikában. Ha nagyon komisz akarnék lenni, fölidézhetném Adolf Hitlert is, aki ellen a korabeli Németországban, sőt mellette sem szólalhatott meg senki. Mégsem teszem, hiszen nyilvánvaló, hogy a két rezsim összehasonlíthatatlan. Az náci diktatúra volt, a miénk mégis demokrácia, választás lesz, ennek a hadjáratában kellene megszólalniuk a versengő pártok vezető embereinek. Föltámaszthatnám Joszif Visszarionovics Sztálint is, aki szintén csalhatatlanul kinyilatkoztatott, még a segédjei is csak módjával juthattak szóhoz, de méltatlan volna emlékeztetni a szovjet rezsimre is. Azt finom és nem teljesen pontos megfogalmazással később személyi kultusznak nevezték, Sztálin elvtársnak már árnyaltan fogalmazó utódai találták ki a műfajt egy bizonyos korszakra, és állítólag az örökre száműzés szándékával. Ha teljesen ott sem érvényesül már, sajátos helyi körülmények következménye, alkalmatlan volna ugyancsak a citálásra.
Ha már lázasan keressük az esetleg ideillő meghatározást, megint az egyik német formulához kellene folyamodni. Úgy hívják, "Minderwertigkeistgefühl" - kisebbrendűségi szorongás, és inkább a pszichológia tárgykörébe tartoznék. Freudhoz áll közelebb, mint Nietschéhez, akit magát is sokszor félremagyarázzák. Ő maga jeles filozófus volt, akinek egyes nézeteit csak rosszindulatúak hozzák összefüggésbe a nácizmussal, valójában nem volt előfutára. Előfordult hasonló mással is a tudomány történelmében, Marx munkásságának a valóságban csekély köze volt a kommunizmushoz, később a Kremlben tűzték címerül a mozgalom zászlajára. De ne sodródjunk messzire, maradjunk Orbán Viktor közelében.
Az Übermensch teória annyiban illeszthető hozzá, hogy szerinte a mai demokratikus Magyarországon nincs olyan élő politikus, aki alkalmas volna vele vitatkozni. A kormányfő megítélésében az ellenzéki pártok vezetői "üresfejűek", hiszen az oppozíciós urak nem tudják bizonyítani azt sem, hogy három ismert alakjuk közül melyik is a hiteles "vezéregyéniség", melyik állhatna úgy mikrofon vagy kamera elé, hogy "reprezentatív" lehessen. Volt példa erre a magyar közéletben jobboldalon is, a Fidesz táborában, amikor az ifjú demokraták még liberálisoknak hitték, illetve hirdették magukat. Induláskor, a Bibó István Kollégium hősi korszakából kétségtelenül kérkedhettek néhány jó koponyával, olyanokkal például, mint a pedagógiához tényleg értő Pokorni Zoltán volt, és néhányan mások, de ők vagy önként húzódtak vissza mára a tűzvonalból, mint a Sándor palota csöndjét élvező Áder János is, vagy az ellen oldalra sodródtak át, mint Fodor Gábor. Maradt az egyetlen elismerhető vezéregyéniség, a pártjában, sőt egyáltalán verhetetlen Viktor.
De hát ez csakugyan belügy, ha nekik jó, udvariatlan volna kívülről beleszólni. Az ellenben csak elvárható, hogy az állapotot hasonlóképpen mérje föl ellenfeleiről a Fidesz és Orbán Viktor is. A politikának, és különösen a demokráciának aranyszabálya, hogy hangadó figurái örök vitában állnak egymással, gyakran nem csupán kritizálják ellenfeleiket, barátságtalan jelzőkkel is illetik. De Gaulle tábornokot 1958-as visszatérésekor a szocialisták, köztük olyan egyéniségek is, mint Mitterrand, aki mellesleg eddig a kevés államférfi volt, akit államfőként simán újjáválasztottak, "diktatórikus" szándékokkal gyanúsítottak, de ez is napi életű vita volt, nem örök időkre szóló minősítés. Joga van persze Orbánnak is arra, hogy választási csatában kétségbe vonja ellenfeleinek kormányzási képességeit, hivatkozzék korábbi hibáikra, de az már túl megy a határon, amikor ő akarja eldönteni, egyáltalán vannak-e vezetői kompetenciáik. Mennyei ítéletet mond, örök érvényű és történelmi értékelést, minőségi bizonyítványt állít ki róluk, még ellenzéki alkalmasságukról is. Erre nem vetemedett Churchill sem, a nála kétségtelenül fölkészületlenebb Attlee munkáspárti vezetővel szemben, egyetlen konzervatív francia sem a csakugyan történelmi figura, Léon Blum esetében.
Joggal ütnek tehát vissza a magyar ellenzéki politikusok, köztük még az olyan kisebb párt minőségi alakja is, mint Schiffer András, hogy ez az orbáni harcmodor korántsem übermenschi kvalitásokról tanúskodik, sokkal inkább szorongó kisebbrendűségi kétségekről. Orbán, aki eleve azzal tört be az új demokrácia élvonalába, hogy visszaver mindent és mindenkit, aki vele szemben kételkedő magatartást kívánna érvényesíteni, annak idején máig megemészthetetlen vereséget szenvedett az általa örök kárhozatra ítélt Gyurcsány Ferenctől. Ez a gyűlölet ég benne kiirthatatlanul, ezt plántálta át Mesterházy Attilára is. Fölényes elzárkózását akkor is így fogja fölfogni a közélet, ha az ég ne adja, győzne a választásokon. Ami egyáltalán nem biztos, sőt.
