„Szedd a lábad, mert nem érünk oda a Viktorra” – nógatta feleségét szuszogva az Oktogonnál három óra után pár perccel egy narancssárga pólós férfi, és aggódva fülelt, hogy a hangszórókból mikor dörren fel a miniszterelnök hangja. Ha tudta volna, hogy csak egy óra múlva lép majd a mikrofonhoz Orbán Viktor! A tömeg még mindig szállingózott ekkor az Andrássy úton, és a Köröndnél kezdett sűrűsödni. Éppúgy, mint a perec, kürtőskalács, irredenta daloscédé és nagy Magyarország-kitűző árusok standjai. Pár perc zenélés után aztán jöttek a beszédek: legelőször Joseph Daul, az Európai Néppárt elnöke mondott beszédet. A francia politikus felkonferálásánál egy középkorú férfi – nevezzük talán euroszkeptikusnak – elmélázott, és csak az európai meg az elnök szavakra figyelve kifakadt: mi? a Barroso? Az ideiglenesen a jobbján állomásozó barátnője – aki hurkapálcára tekert CÖF-ös papírzászlót lengetett lelkesen, mint egykor a kisiskolások – eloszlatta a félreértést: „azt a zsidót biztos nem hívták, ez valaki más.”
Valójában teljesen lényegtelen is, hogy ki volt, az a fontos, hogy olyan lelkesen dicsérte Orbánt, olyan verbális vastapsot művelt, amilyet a Nemzeti Múzeum előtti bértapsolók összesen se tudtak volna csinálni. Lehet, hogy ő tényleg ennyire büszke volt Orbán Viktorra és az elmúlt négy évre, mégis az embernek az volt az érzése, hogy az általa mondott rövid francia mondatokat nem szinkrontolmács fordítja, hanem a bariton egy előre, a Fidesz-kongresszusok megszokott szóvirágainak felhasználásával megírt ódát olvas fel részletekben. Már-már émelyítő volt, de szerencsére nem túl hosszú. Daul – ha már itt volt – kicsit haza is beszélt: emlékeztetett, hogy május 25-én európai parlamenti választás is lesz, őt pedig csak úgy mellékesen boldoggá tenné, ha a néppárt jó nagy frakciót tudna alakítani. Szerintem a Hősök terére kilátogatókon nem fog múlni, mert tekintélyes erősségű tapsot kapott tőlük. Bár lehet, hogy ez annak a nyelvi bravúrnak szólt, szépen begyakorolta magyarul, hogy „Hajrá, magyarok, hajrá, Fidesz, hajrá, Európa!”, és ezzel búcsúzott.
Utána Pásztor István, a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke következett, de ekkor már érezhetően türelmetlen volt a tömeg, és mindenki Viktor útmutatását, lelkesítő szavait várta. „Mikor jön már, ez se az” – méltatlankodott valaki, pedig neki még kisszéke is volt, amit a millenniumi emlékmű oszlopának árnyékába húzott, és három félliteres ásványvizet is begyűjtött a tűző napon hűsítőt osztogató fideszes aktivistáktól. A program nem kedvezett neki, mert Pásztor unalmas panelekből – erő, összefogás, közös érdek stb. – építkező beszéde után még megint zenéltek egy kicsit, és csak négy óra után jött a finálé.
„Véget ért a kormányzásunk négy esztendeje” – helyezte el praktikusan térben és időben hallgatóságát a kissé fáradt hangon indító Orbán. Itt néhányan megszeppentnek tűntek: véget ért? mi van? de hát most lesz megint a választás, azért jöttünk, hogy lelkesítsenek, nem? A rutinos Fidesz-szavazók szája azonban inkább mosolyra kezdett húzódni: tudták ők, hogy Orbán öreg róka, a lemondónak tűnő egészen rövid szünet csak a hatás kedvéért van, hogy a mondat úgy folytatódhasson: „úgy reméljük, az első négy esztendeje ért véget". Innentől helyben voltunk, már a harmadik mondat arról szólt, hogy ez a kormány erőn felül teljesítve „áramvonalasította” Magyarországot, de ez nem elég, tovább kell menni, mert a haza nagyszerű jövő előtt áll. Ehhez viszont egy kicsit vissza kellett kanyarodni – ahogy mondani szokták – a kályhához. Meg persze át kellett kötni a mondanivalót és harci retorikával eljutni az Orbán-beszédek kötelező eleméhez, a külföld-kommunista-nagytőkés tengelyhez. Erre pont jó volt a múltidézés: 25 évvel ezelőtt is "itt kezdődött el minden, ezen a téren kezdődött Magyarország felszabadítása". Ami folytatódott azzal, hogy 2010-ben is visszaverte a Fidesz az idő kerekét visszafordítani készülő régi elvtársakat, akik – tudtuk meg - Kun Bélát követték.
Orbán ezután a tetteit dicsőítő krónika-bejegyzésekről fantáziált és felsorolta a Kerényi–féle Magyar Krónika tartalomjegyzékét: mi mindent jegyeznek majd fel a kormányáról, mi mindent adott ő és a Fidesz a magyaroknak. Már itt erős Monty Pythonos érzése támadt az embernek a Brian élete egy jelenete miatt, és ez később sem múlt el. Csak címszavakban az elért eredmények: méltányos közteherviselés, az ország csőd széléről visszarántása és növekvő gazdaság. Sikeresen megküzdöttek a magyarok a „pénzvilág Góliátjaival", a birodalmi bürokraták hadseregével és a dunai árhullámmal is, továbbá kiszabadították magukat "a Nemzetközi Valutaalap segítő öleléséből". Tehát megint legyőztük a fél világot – röviden összefoglalva.
Ezután jött a lelkesítő, összekovácsoló crescendo, amely persze a végén nem okozott meglepetést, mert – mint az október 23-i beszédben – az volt a konklúziója, hogy aki nincs velünk, az nincs is. A felvezető hosszú felsorolás arról, hogy mindannyian mások vagyunk, meg ahányan, annyifélék sokakat megzavarhattak: most SZDSZ-nagygyűlésen vagyunk, vagy mi? A végkicsengés aztán mindent helyretett: ezek mellett "nekünk, mindannyiunknak van egy közös szenvedélyünk", amit úgy hívnak: Magyarország. Erre hatalmas ováció tört ki, mint amikor a Brian életében a tömeg együtt zúgja: „Mi mind egyéniségek vagyunk”. Erre jól rímelt Orbán búcsúmondata: "Egységben az erő, egy a tábor, egy a zászló! Csak a Fidesz!".
Zárásként pedig – ha valaki nem értette volna az egész délután „mindnyájunknak el kell menni” üzenetét - felcsendült a „Kossuth Lajos azt üzente” népdal. Ez még az Andrássy úton visszafelé haladva is a fülembe csengett, és már majdnem megállapítottam, hogy ez megint egy végtelenül unalmas nagygyűlés volt, amikor két sarokkal lejjebb minden megváltozott. Ott ugyanis spontán Wittner Mária-simogató nyílt az utcán. A hazafelé vonuló tömegből többen kiszakadtak, leálltak és lassítottak, hogy odamenjenek a Horn Gyulának már jó előre a halálát kívánó fideszes képviselőhöz, aki nem mellesleg a feloszlatott Magyar Gárda zászlóanyája is volt. Olyan sor állt előtte, hogy négy-öt percbe is telt, mire valaki sorra került, és megérinthette Wittner Máriát. Bár úgy láttam, ingyen volt, én kihagytam.