A politikai demagógia hatását önmagamon és családomon is észlelhettem. Az 1943-44-es tanévben voltam első elemista. S ahogy illett, az osztályteremben a táblától jobbra függesztették ki Horthy Miklós kormányzó úr fényképét. Éppen oda, ahova pár év múlva Lenin, Sztálin és Rákosi képeit tették. Be kell vallanom, a széles vállú, markáns arcú, férfias és egyben atyai tekintetű Horthy őfőméltósága sokkal impozánsabb volt hófehér egyenruhájában, sok kitüntetésével, aranyozott váll-lapjával, széles mellén ferdén lefelé futó vállszalagjával, mint az utána következők. Hét évesen, Bocskai sapkával a fejemen és sárga csillaggal a mellemen elhatároztam, hogy ha megnövök én is Horthy Miklós leszek (a név és a rang közötti különbséget, akkor még nem értettem). S amíg a fényes jövőmről ábrándoztam, a csodálatos ellentengernagy-őfőméltósága belegyezésével és közreműködésével összes vidéki rokonomat marhavagonokban a haláltáborokba deportálták. Tudomásom szerint ekkora méretű tömeggyilkosságot a magyar történelemben addig nem követtek el. A külső események néhány szerencsés fordulata folytán, ránk, budapestiekre már nem került sor.
Pár évvel később, angyalföldi iskolámból a Váci-úton, a gyárak és ócskavas-telepek mentén, hazafelé bandukolva elhaladtam egy tömeggyűlés mellett, ahol Rákosi éppen azt kiabálta: "fizássánek a gázdagok". (Ízes Bácska-bánáti tájszólása ma is a fülembe cseng, mintha csak tegnap hallottam volna, s nem közel 70 évvel ezelőtt.) "Hát persze, ez nyilvánvaló, bizony mennyire igaza van!" - gondoltam. Otthon tüstént el is mondtam a nagynénémnek, hogy útközben milyen "okosságokat" hallottam. "Aha, na és tudod-e, hogy kik azok a gazdagok"? "Akik, a belvárosban, azokban a szép nagy palotákban laknak" - dadogtam. "Szó sincs róla. Mi vagyunk a gazdagok, hiszen saját házunk, műhelyünk és üzletünk van. Te fogsz fizetni, Józsikám!". Pár év múlva valóban fizettünk, amikor államosították a családi műhelyt, az üzletet, majd a lakásunkat is. Ezek voltak az első leckéim a politikai demagógiából, de hála hazánk eseményekben gazdag történelmének, azóta sok további "tanórát" kaptam.
Később, orvosként nemcsak a demagógiát, hanem a politikusok személyiségének látható jegyeit is tanulmányozhattam. Az orvosi titok törvénye tiltja, hogy bárkit is néven nevezzek. Azt azonban nem, hogy emlékeztessem az olvasót néhány bárki által ellenőrizhető magatartási külsőségre, amelyekről a közönség által is hozzáférhető pszichiátriai tankönyvek részletesen írnak. Az első említendő személyiségzavarra utaló jel az úgynevezett "grandiózus téves-eszme", ami gyakran egyfajta mánia tünete. A mániás betegekre jellemző, hogy szinte hetente változó, irreális, hosszú időre szóló, s egymásnak ellentmondó nagy tervekbe fognak. Nincsenek igazi barátaik, csak "alattvalóik", mert mindenki fölébe akarnak kerülni, ezért gyakran környezetüket is terrorizálják. Semmiféle kritikát, ellentmondást, de még apró kiigazítást sem tűrnek el.
A személységzavarra jellemző betegségeknek vannak külső jelei is. Ha valakinek beszéd közben "kinn marad a nyelve", s ajkaival, vagy nyelvével akaratlan mozgásokat végez, az rendszerint a kezelésre alkalmazott szerekre utal, az úgynevezett neuroleptikumok jól látható, kellemetlen mellékhatása, amit szakzsargonban tardiv diszkinéziának neveznek (elnézést a sok görög-latin eredetű kifejezésért). A tankönyvek itt említik az indokolatlanul emelkedett hangulatot, a túlzott önbizalmat és aktivitást; a gyors felfogást, de az elkapkodott, nehezen, vagy egyáltalán nem követhető gondolatmenet. A mániás beteg önértékelése fokozott, azt hiszi, hogy szinte mindenhez ért, mindenre képesnek érzi magát, s bizonyos pozíciókban, hatalmát kihasználva, a valódi, profi szakemberek véleményét is felülbírálja, illetve nem veszi tekintetbe. Persze a mániás pszichopata főnökök lojális kiszolgálói általában teljesen normálisak, de "okosan", saját személyes érdekeik szolgálatára használják ki feljebbvalóik mentális gyengeségeit.
Bizonyos diagnózisokat csak intelligencia tesztek alapján lehet kimondani, van azonban néhány szabad szemmel is látható tünet, amelyet a szakemberek figyelmeztetésként használnak. Ilyen többek között a maszk-szerű, mimikaszegény arc, amelyen ritkán látható a gondolkodást, a töprengést kísérő jellegzetes arckifejezés. Beszélgetés közben nem látszik az arcán, hogy a beszélgetőtárs szavai érzelmeket, gondolatokat keltenének benne. Tekintete merev, ritkán néz beszélgetőtársa szemébe; beszédéből hiányzik az intonáció, a természetes hanglejtés, ezért monotonnak, "dünnyögőnek" érezzük.
A demagógia és személyiségzavar jelei időnként összefonódnak. Nehéz mevonni a határt, hol ér véget a politikai megfontolásból alkalmazott demagógia és hol kezdődnek azok a beteges személyiségjegyek, amelyek bizonyos poziciókban képesek befolyásolni a politikát.