Arról beszél megtört asszonyként Pogány Judit, hogyan szúrt agyon egy játszadozó kislányt és szurkált össze egy kisfiút a fia a Hárshegyen a Pedig én jó anya voltam című produkcióban, amit végeérhetetlenül játszik. A fiú már az ő hátába, és az apja fejébe is baltát vágott korábban. Megtörtént eseményekről van szó a Vajda István interjúiból összeállított monodrámában, Anger Zsolt rendezésében, az Örkény Színház és a Pinceszínház közös produkciójában.
Láttam, amikor Pogány az Aszódi Javítóintézetben is előadta. A színházban valószínűleg még nem járt már valamilyen bűn alapján elítélt fiatalok többsége feltehetően valami szórakoztatóbbat, izgatóbban erotikusabbat, harsányabban röhögtetőt várt. És meglátott egy idős, fejkendős asszonyt, aki a konyhában tesz-vesz, szöszmötöl, levest főz, közben mesél és mesél. Újra és újra elrágódik a megváltoztathatatlanon, visszapörgeti agyában a borzadályos eseményeket, értetlenkedve is iparkodik megérteni valamit a számára érthetetlenből, totálisan felfoghatatlanból, ha úgy tetszik, a rá, és a fiára lesújtó tragikus végzetből, ő az utolsók egyike volt Magyarországon, akit halálra ítéltek.
Nem állítom, hogy nem volt nyüzsi, székrecsegtetés, köhécselés, megjegyzés a nézőtéren. De azt igen, hogy ez bár lassan, de megszűnt, és igazi közönséggé alakultak át a nézőtér tagjai. Kezdtek rájönni, hogy érintettek, hogy ez az öregasszony olyan dolgokról beszél, amelyek számukra is húsbavágóak. Hogy mikor szakad át a gát, mikor tesz valaki olyat, ami tilos, és visszafordíthatatlan következményei vannak, és ennek mik lehetnek az okai, szükségszerűen következik-e be a bűnismétlés és a vele járó büntetés, és mindez a hozzátartozókra milyen roppant terhet ró.
Persze az egész nem lett volna annyira érdekes, ha Pogány nem rendelkezne bámulatos atmoszféra teremtő képességgel. Ha nem látszott volna az arcán, és az idegesen kapkodó mozdulatain a mérhetetlen, kikerülhetetlen fájdalom, az a megrokkantó elmagányosodás, amiben ennek az asszonynak része van. A fia nehéz sorsot rótt rá, ő pedig valószínűleg a fiára, mert nem tudott kellő érzékenységgel bánni vele, nem ismerte fel időben a bajt. Akadt, aki sírt a nézőtéren, volt, aki szinte nem vett levegőt, annyira feszülten figyelt, ritka, hosszú, mély csendek támadtak, tán többek számára egy életre szóló emléket jelentett a produkció.
Pogány pedig nem drámázott, nem használt hatásvadász eszközöket, csak hihetetlen szuggesztivitással, döbbenetes beleérző képességgel, a tragikus sors iránti óriási empátiával mondta és mondta a történetet úgy, hogy aki akart volna, az se tudott kitérni előle, az is óhatatlanul a hatása alá került. Van egy műsorról még régebben levehetetlen csaknem monodráma az Örkényben, A Sötétben Látó Tündér, ami bár egyáltalán nem ilyen tragikusan megrázó történet, Pogány hasonlóképpen szinte "csak" mesél benne. És ebben az esetben, Bagossy László rendezésében, egészen pici gyerekeket is sikerül lekötnie. Mindannyian tudjuk, hogy gyerekelőadásokon, ha kezdéskor sötét lesz, azon nyomban jókora nyüzsgés, pusmogás támad. Ebben az előadásban viszont gyakran lesz totál sötét, akkora, hogy az orrunkig se látunk, az ősöreg, több ezer éves tündér hangját halljuk, és ez is elvarázsolja a publikumot, mert, ha kell, meseszerűen, hétmérföldesen szárnyal, máskor ábrándos, megint máskor szomorkás, vagy éppen pattogósan humoros, szóval fantázia- és élet dúsan temérdekféle. Pogány azzal a hangjával, amivel tán a legtöbb gondja volt a pályáján, is csodát művel.
A túl vékony, kislányosan csipogó hang, amivel megtanult bánni, ami fontos kifejező erejévé lett, sokat változott, de még mindig vannak, akiket idegesít, hiszen nem olyan szépen búgó, szabályos orgánum ez, mint amilyet színészektől általában várnak. Pogány egész alkata szabálytalan. Nem is vették fel a főiskolára, ott állt egy pöttömnyi, vékony, akár véznának is tűnő, feszült lány a felvételi vizsgán, akit még húszas évei végén sem akartak beengedni a moziba a 18 éven felülieknek szóló filmre, mert 16 esztendősnek nézték. Édesapja a háború után börtönbe került, korán meghalt, édesanyja a bolondok házába jutott, sok fájdalommal teli gyerekkorában már akkor is kiadós fantáziájával álmodott magának szebb világot.
És nagyon akart bizonyítani. Bár csoportos szereplőnek szerződtették a kaposvári teátrumhoz, nem véletlenül szúrták ki a karban is, hogy mennyire erős a jelenléte. Kezdett szerepeket kapni. Hihetetlen szerencse, hogy színészi felnőtté válása egybeesett azzal a folyamattal, hogy a kaposvári az ország egyik legjobb színházává vált. Olyan rendezők dolgoztak ott, akik szerettek kísérletezni, ezért nem a biztosra mentek, emiatt kedvelték a szabálytalan alkatokat. Így aztán Pogány hamarosan ott találta magát a mélyvízben, mindenfélét és rengeteget játszott. Számomra döbbenetes volt például a Mesél a bécsi erdő kisemmizett, meggyalázott Mariannjaként, aki olyan volt, mint egy gigászi segélykiáltás.
Szubrettként telivér elevenséggel komédiázott a Marica grófnőben. És részt vett a színház legnagyobb sikerében, a belgrádi világszínházi találkozón is díjesőben részesülő Marat halálának előadásában, Charlotte Cordayként eszelős elszántsággal korbácsolta Sade márkit. Hogy arról már ne is beszéljek, hogy már fiatalon is játszott csaknem monodrámában, Beckett Ó azok a szép napok című remekében, Ascher Tamás rendezésében sokat elmondott a végtelen magányról és reménytelenségről, miközben kiválóan érvényesült a groteszk humora. Ráadásul még azt is bizonyította, ha a darab második felvonásában a világvégét érzékeltetendő földbe ássák, ahonnan csupán a nyakától fölfelé látszik ki, még akkor is abszolút képes lekötni a figyelmet.
Fő erőssége az empátiája. Valamennyi alkati nehézségen felül tud kerekedni a segítségével. Annyira beleéli magát a figurába, hihetetlen energiát, koncentrációt, és belülről fakadó lelki töltetet fektet egy-egy alakításába, hogy ettől bámulatosan intenzív, és igencsak karakteres lesz, amit csinál. Persze ez járhat veszéllyel, modorosságokkal, bizonyos megszokott felhangokkal, túlmozgással, kapkodó gesztusokkal, nem véletlen, hogy egyszer, még fiatal korában, amikor egyik legjobb szerepét, Julikát próbálta a Liliomban, Babarczy László rendezőként rászólt, hogy "ne pogánykodj!" De, ha netán pogánykodik, akkor is ezer százalékosan égeti magát a színpadon. Nyilván ezért is van szüksége arra, hogy az előadások után akár-még egy-másfél órát ücsörögjön egyedül az öltözőjében, hosszú levezetési idő kell a pokoli idegmunka után.
Miután eljött Kaposvárról, szülővárosából, és az őt szakmai szempontból felnevelő ottani színházból, játszott itt-ott, de nem feltétlen találta a helyét. Mácsai Pál nyújtott segédkezet azzal, hogy az Örkénybe hívta, ahol ebben a meglehetősen nehéz színésznői korban, amikor általában fájdalmasan megritkulnak, vagy akár el is fogynak a szerepek, maximálisan gondolkodnak benne. Sokat, sokfélét játszik. Ha kell, sírásó, vagy vándorszínész, mint a most bemutatott Hamletben, vagy éppen jutalomjátékként adja a Macskajátékban Orbánnét. Kiteljesedett. Márkanévvé vált, miközben éli mindennapi hajszolt életét, amikor nincs ideje magával törődni, amikor éppen hajat mosni se tud, pedig nagyon szeretne. Mára már ő a Pogány, akiről csaknem mindenki tudja, hogy ez mit jelent.
