vígjáték;Éljen a szabadság!;Roberto Ando;Tony Servillo;

- Közelkép - Éljen a szabadság!

Olasz vígjáték, politikával megbolondítva és némi őrülettel átgyúrva, ez az Éljen a szabadság! című olasz mozi. Ügyes kitaláció arról, hogyan erősödhet meg egykettőre az ellenzék akkor, amikor éppen a béka feneke alá kezd süllyedni a népszerűsége, sőt, még a vezére is lelép nyom nélkül.

Ehhez a komédiák egyik örökbecsű alaphelyzetét, a személycserét húzza elő a cilinderből az író-rendező Roberto Ando, kombinálva egy másik örökbecsűvel, az ikertestvérek összetévesztésig érvényes hasonlóságával.

Ando nem az egykori, a hatvanas-hetvenes évekbeli olasz politikai filmek mezsgyéjét kaparta elő az idő ráhullott avartakarója alól, bármennyire is csábítóan visszfénylik is a régiek dicsősége.

Ez a film nem ás le a társadalmi szennyvizek folyásáig, nem leplez le, hanem kellemesen szórakoztat. Emellett bebizonyítja, az emberi szó, a formaságok nélküli természetesség, a szívbéli jó szándék még az olyan különös állatfajtát is emberformájúvá alakítja, mint a politikus.

Ando ötlete attól működik ragyogóan, hogy a bukásra álló ellenzéki politikust nyom nélkül kiszökteti Párizsba, egykori szerelméhez, helyébe pedig a bolondokházából imént kiengedett ikertestvérét, a nagy tudású, bolondos humorú filozófiaprofesszort állítja. És bizony mindenkinek leesik az álla, hogy az addig karót nyelt pártvezér milyen elbűvölő bolondságokra képes.

Okos, szellemes, emberséges, együtt érző, őszinte, lelkesítő, akivel biztos a győzelem. És bár a néző tudja, hogy a győzelemhez nem elég bújócskázni meg mezítláb táncolni államférfiakkal-asszonyokkal, a film jól megírt szövegei és szellemesen pergő jelenetei mégis valamiféle mesebeli illúzióba ringatják arról, hogy politikusi szerepben is az emberség számít mindenek előtt.  

Ehhez egy olyan fantasztikus clown kell, mint Tony Servillo, akit nemrég láttunk az Oscar-díjas A nagy szépségségben. Egymaga felér egy egész társulattal - duplázva is megunhatatlan. Még triplán sem lenne sok.  (Éljen a szabadság! ****)

A magyar kormány hibát követetett el azzal, hogy szakított a Nemzetközi Valutaalappal (IMF). A szervezet ugyanis sokkal kedvezőbb feltételekkel nyújtott kölcsönt annál, mint amit a kormány a piacról vett fel. A legutóbbi IMF hitel kamata ugyanis 2,5 százalékos volt ötéves futamidőre, míg a pénzpiacról a kormányzat 4,5 százalékos kamatozású kölcsönt szerzett ugyancsak ötéves lejáratra.