Mint tudjuk, az orosz parlament közzétette a paksi erőműépítésre adandó hitel törlesztésének ütemezését és kamatterheit, így aztán kiderült, hogy a konstrukció köszönő viszonyban sincs azzal a szerződéssel, amit a magyar kormány itthon ismertetett. A felajánlott tízmilliárd eurós kölcsönt rosszabb feltételekkel kapjuk, mint amilyenekről a hazai nyilvánosság korábban értesült.
Amikor azonban a miniszterelnök e hét szerdán előadást tartott a Kereskedelmi és Iparkamara évnyitóján, nemhogy magyarázni, de még említeni sem tartotta érdemesnek ezt a "gikszert"; mintha bizony a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy a kormányzat egy ekkora horderejű államközi tranzakció korántsem lényegtelen részleteit egyrészt titkosítja, másrészt elhazudja polgárai elől. A vendéglátók pedig nem is firtatták a kínos témát, hiszen a honi gazdaság moguljai minden hasonló rendezvényen megkímélik Orbán Viktort a kellemetlen kérdésektől.
Még akkor sem okvetetlenkedtek, amikor a kormányfő kijelentette, hogy a "dinamikus külgazdasági egyensúly" érdekében az ukrán válság ellenére is kitart az oroszokkal való paksi együttműködés mellett, mert "kell lennie egy olyan területnek, ahol kitüntetett partneri viszonyt ápolunk". Noha legalább ezen a ponton valaki igazán felvethette volna azokat a magától értetődő aggályokat, amelyek legalábbis kérdésessé teszik e "kitüntetett" partnerség folytatását. A vállalkozói szféra független (?) szereplői bátran kikövetelhetnék, hogy ne kelljen beérniük valami lapos halandzsával a "dinamikus egyensúlyról". Hiszen nemzetgazdasági teljesítményük és súlyuk feljogosítja őket arra, hogy kifaggassák a miniszterelnököt, vajon tudja-e, mibe viszi bele az országot, amikor nem hajlandó számolni az adott, és egyre romló geopolitikai helyzettel.
A Krím annektálása ugyanis rendkívüli mértékben átértékeli a Nyugat vezető hatalmainak viszonyát Oroszországhoz. Látnivaló ugyan, milyen óvatosan bánik Moszkva szankcionálásával mind Európa, mind Amerika, hiszen az kétélű fegyver - a globalizált világban már olyannyira összefonódnak az üzleti érdekeltségek, hogy mindkét oldalon tetemesek lehetnek a károk. Az unió persze nemcsak a gázszállításokat félti, hanem a munkahelyeket is; hiszen a világválságot még ki sem hevertük, a fejlődő országok pedig mindenáron elkerülnének egy újabb krízist. Brüsszel és Berlin, London és Párizs egyként és ugyanúgy igyekszik visszafogottan reagálni, mint Washington.
De a Kreml mégiscsak politikai kényszerhelyzetet teremtett, amikor kihasználva az ukrán eseményeket, területfoglalásra szánta el magát. És a leplezetlen terjeszkedés azért rettenti meg az atlanti szövetséget, mert a Krím katonai fellépéssel való elcsatolása kényes precedens, ami láncreakciót válthat ki a világ számos olyan pontján, ahol egyes etnikai csoportok - úgymond - védelmében hasonlóképp erőszakos "országegyesítő" kísérletekre kerülhet sor. Nem indokolatlanul nyugtalanítja az orosz lépés a balti államokat, de a boszniai szerb területek és az úgynevezett Dnyeszter Menti Köztársaság státusa is ingataggá válhat, hogy csak a kontinensen maradjunk. Az sem véletlen pedig, hogy a Tajvant mindig is magáénak valló Kína nem ítéli el a Krím bekebelezését…
Mindennek fényében érthető, hogy egyre jobban kirajzolódik a hidegháború egy új, sajátos változata, amelyben a Nyugat ugyan szembeszáll Moszkva nyilvánvaló birodalmi törekvéseivel, de miután a háború nem lehet opció, kénytelen csupán gazdasági ellenlépésekre szorítkozni. S bár megpróbálná minimalizálni az ezzel járó áldozatot, a várhatóan tetemes növekedési és beruházási veszteségek mégis elkerülhetetlenek. Ugyanakkor szükségképp majdhogynem feszültebbé válnak a Putyinnal fenntartott diplomáciai kapcsolatok, mint akár a szovjet időkben - a kelet-középeurópai országok a legkevésbé sem engedhetik meg maguknak, hogy ettől eltérő, különutas politikát folytassanak. Tegyük mindjárt hozzá: a visegrádi négyek többi tagjának ez esze ágában sincs; a lengyeleknek a legkevésbé, de a csehek és a szlovákok sem vágynak a medve ölelésére. Magyarország tehát egy geopolitikai jelentőségű energetikai beruházás "jóvoltából" egyedül marad az orosz függőségben.
De a jelek szerint Orbán most kivárásra játszik, vagyis nem sürgeti a paksi szerződés aláírását. Figyeli, miként alakul az atlanti front Moszkvával szemben, mennyire mérgesedik el a viszony, netán oldódik-e valamelyest a feszültség. Azt reméli, minden csoda három napig tart; előbb-utóbb úgyis mindenki lenyeli, hogy a Krím megtért Oroszország anyácska kebelére, és a dolgok úgy mehetnek tovább, mint korábban.
Csakhogy ez rossz taktikai kalkuláció. A demokratikus világ megértette, hogy Putyin új korszakot kezdett. Világhatalmi szerepe kiterjesztésének beláthatatlanok a távlatai - hacsak az orosz gazdasági potenciál sokak által prognosztizált gyengülése nem szab majd határt a területszerző ambícióknak. De annyi bizonyos, hogy a "keleti nyitás" magyar doktrínája érvényét vesztette; már annak is örülhetünk, ha a közeljövőben nem ereszkedik le megint a vasfüggöny.
