Ezt megelőző közéleti tevékenységet többségük egyáltalán nem folytatott, de kisebb részük is csak elvétve tudott virulensnek aligha nevezhető élet-jeleket felmutatni. Nem is léteznek valójában, csak a költségvetési finanszírozás erőterében jöttek létre, hogy az adott párt anyagi gyarapodást szolgálják. Ezért nemcsak kamu-, hanem bizniszpártoknak is lehet őket nevezni. Habár a biznisz megjelölés mégiscsak a kormánypártokra illik leginkább.
Mégis szinte reménytelen a kis pártokra vonatkozó ilyen és ehhez hasonló, nem is egészen alaptalan kritikákkal vitatkozni.
Annál kevésbé, mert a kormánypárti törvényhozók "előrelátó bölcsességének" köszönhetően bizonyos akadályokba már most, még az áhított kampányfinanszírozási pénz megszerzése előtt ezeknek a pártocskáknak bele kellett botlaniuk avagy bukniuk, mégpedig az ajánlóívek hiánytalan és határidőre történő leadásának szigorú kötelezettsége folytán, amit - ha jobban utánagondolunk - nem is olyan egyszerű betartani
Egy ajánlóíven ugyanis nyolc rubrika található, azaz mindössze nyolc választópolgár ajánlására elegendő. Ha tehát valaki össze akarja szedni a szükséges 500 ajánlást, s ebbe belekalkulálja a tévesen megadott adatok feltételezhető számarányát is, akkor legalább 75 darab ajánlóívet kellett felvennie, amelynek darabja - ahogy a törvény kimondja - a legkisebb munkabér havi összegének a fele, azaz 50 750 forint. Vagyis: ha ezt az 500 ajánlás megszerzéséhez szükséges ajánlóív mennyiséget fölvette, máris milliós nagyságrendű adósságot kell vállalnia, pedig még semmit sem tett, még bele sem fogott a gyűjtésbe, s még el sem kezdődött a kampány.
Kettő darab papír, amelyeken egyenként nyolc üres hely van és az országos egyéni választókerületi választási bizottság körpecsétje, s amely akár kitöltés nélkül is, a kötelező legkisebb munkabér havi összegének felel meg. Legalább is a derekas kormánypárti törvényhozók szerint. Ami vagy ezeket a papírokat értékeli túl, vagy a bérből és fizetésből élő magyar állampolgár munkáját értékeli le. Merthogy a kettő között törvényben rögzített kapcsolat van, mégpedig a munka-alapú társadalmat meghirdető kormányzatunk megbicsaklott gondolkodásmódja szerint. Ebben az összefüggésben a munka-alapú társadalom meghirdetése legalább akkora kamu, mint egy - pusztán a költségvetési pénz megszerzéséért - alapított párt.
Az már - ahogy mondani szoktuk - csak hab a tortán, hogy az ajánlóívek leadásának határideje munkaidőben, azaz délután 4 órakor járt le. Azaz, ha valaki munkavállalóként országgyűlési képviselőjelölt akart lenni Magyarországon, akkor fizetés nélküli szabadságot kellett kivennie két hétre, hogy a megfelelő számú ajánlást össze tudja gyűjteni és határidőre le tudja adni. Mert apparátus, különösképpen a kormánykoalíció dicsekvésében hangoztatott több tízezer önkéntes - a kis- vagy újonnan induló pártok esetén - aligha állhatott rendelkezésére.
De a csapdát állítók ravaszsága nemcsak ebben érhető tetten, hanem abban is, hogy nem az ajánlóívek átvevőjének - egyébként jegyzőkönyvben rögzített - személyét teszi felelőssé, hanem a jelölő szervezetet, azaz a pártot sújtja a kiszabott bírsággal. Ha az ajánlóív elveszett, vagy a határidőt lekésve adták át a bizottságnak, a törvény nem tesz különbséget: egyaránt a pártnak kellett megfizetnie a büntetés összegét.
Mert hát jó, ha ezek az alkalmatlankodó kis pártok a kampány legelején már tudomásul veszik, hogy a költségvetési finanszírozás csak a nagy, főként a parlamenti pártokat illeti, akik összeszokott és kiépült apparátusuk révén könnyen veszik ezt a kis pártok számára akár megszűnésüket is eredményezhető akadályt. Vigasztalásukra annyi marad, hogy elmondhatják magukról: egy kis időre mégiscsak sikerült flörtölniük a politikával. Az általuk fölhalmozott milliárdos adósság azonban, ami a késve leadott vagy le sem adott ajánlóívek árból kerekedett ki, egyszer és mindenkorra elveszi a kedvüket attól, hogy a nagyok országos játszmájába bele próbáljanak szólni. Az ajánlóívek papírjaival a szájukban soha többet nem tudnak szóhoz jutni.
De azért történt itt még valami, amit mégsem lehet olyan egyszerűen lesöpörni az asztalról. Persze, olykor csaltak, másoltak egymásról ajánlóíveket. Volt kamu és biznisz is. De azért több százezer ember mégiscsak adott alig ismert pártokra-jelöltekre érvényes ajánlást. Még a milliós nagyságrend sem tekinthető túlzottnak, ha azokat az előjelölteket is figyelembe vesszük, akik a jelöltséghez szükséges 500 ajánlást ugyan nem tudták összegyűjteni, de azért néhány százat mégiscsak összeszedtek. Vagyis a magyar választópolgároknak egy nem elhanyagolható része névvel, címmel, személyi azonosítóval, aláírásával üzent a hazai politikai elitnek. És ezt illenék komolyan venni! Főleg, ha összevetjük a közvélemény-kutató cégek panaszával, amely szerint az emberek gyakorta még anonim módon sem mernek nyilatkozni politikai hovatartozásukról.
Most, a választási kampány korai szakaszában, az ajánlást vállalók sokasága felelősség-tudattal és félreérthetetlenül kimondta, hogy a meglévő nagyok mellett - rosszabb esetben azok helyett - még akár az ismeretlenekben is képes bízni. Vállalható volt számukra a tévedés ódiuma. S ez a talán nem is egészen tudatos és kellő megfontolás alapján született magatartás - ha tetszik, ha nem -, fölveti az egész magyar pártpolitikai struktúra átalakításának szükségességét.
Alighanem ezúttal, ezen a választáson is késik az igazság pillanata. A politika szószólóiként jól-rosszul, becsületesen avagy önérdekből elinduló pártok egymás hibáit viselve és az ajánlóívekkel betömött szájjal, országos listával vagy anélkül aligha lesznek képesek komoly eredményre jutni. De a névtelenségből kilépő választópolgárok ajánlásának egyszer mégis csak érvényre kell jutniuk.
Mert az ő szájukat ugyan sok mindennel be lehet tömni, de papírral aligha.