Bielik István képeit idekattintva nézheti meg.
A kivetítőn még az Élet Menete által készített Auschwitz-film pergett, amelyben a megemlékezők hangját időnként elnyomta a vonatok érzéketlen kattogása. Egyre nagyobb lett a tömeg a budapesti Herzl Tivadar téren. „Auschwitz, ahol bármikor, bármiért meghalhattak a rabok” – hangzott el. Volt, aki borzadva emlékezett arra, hogy a krematórium füstölő kéményét kenyérsütődének nézte. Volt, aki maga sem értette, hogyan nem őrültek bele az átéltekbe, még abba sem, amikor nekik kellett kicipelni a barakkokból elpusztult rabtársaikat.
A viharos szél ellenére zsúfolásig megtelt téren Heisler András, a Mazsihisz elnöke a "sokan vagyunk, jó, hogy ilyen sokan vagyunk" mondattal szólította meg a megemlékezőket, és kijelentette: 1944. március 19-e mindannyiunk gyásznapja Magyarországon. Ez a nap nem a kezdete volt a magyarországi holokausztnak, a magyar zsidók tragédiájának, csupán az egyik utolsó állomása, amely már 1920-ban elkezdődött a numerus clausus törvénnyel, folytatódott 1938-tól a zsidótörvényekkel, majd 1941-ben Kamenyec-Podolszkijjal. Hogyan történhetett meg mindez? – kérdezte, és válaszolt is: húsz év szisztematikus jogfosztása, megalázása kellett ahhoz, hogy a zsidók némán, lehajtott fejjel vonuljanak a halálba. „Ugyanakkor még Auschwitz-ban is bíztak a magyar közigazgatásban, nem hitték el, hogy velük, magyar állampolgárokkal ez megtörténhet” – emlékeztetett Heisler András, majd hozzátette: „Megtanultuk, hogy egyetlen kisebbségnek sem szabad vakon megbízni a mindenkori hatalomban. Hatszázezer halott és milliónyi meg nem született leszármazott küldi ezt az üzenetet a jelennek”.
„Az örök átok napja ez a zsidó nép történetében” – hangsúlyozta Ilan Mor, Izrael állam nagykövete, és figyelmeztetett: nem létezik „zsidókérdés”, a súlyos probléma az antiszemitizmus, az ez ellen való harc felelőssége a mindenkori kormányokat terheli. Felszólította a fiatalokat, hogy lássák meg a szoros összefüggést a magyar 1920-as évek és a soá között, merjenek szembenézni a történelmi igazsággal. „Nem fogadhatjuk el a kollektív feledés gondolatát” – mondta a nagykövet, biztosítva Izrael állam szolidaritását a holokauszt-tagadás és történelem-hamisítás elleni harcban.
„Képzeletben felidézhetjük, amit már átéltünk, de reméljük, hogy csak képzeletben” – mondta Zoltai Gusztáv főrabbi, holokauszt-túlélő, aki felemelte a szavát a Horthy-kultusz ellen – „ha összekuszálódik bennünk tér és idő, a gonosz ismét feltámad” – és emlékeztetett arra, hogy a magyar zsidók mindig jó hazafiak voltak, például az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején is.
Kardos Péter főrabbi elmesélte, a magyarországi deportálásokat irányító Adolf Eichmann 1944. március 19-én olyan "udvariasan" szólt a Zsidó Tanács vezetőjéhez, hogy a közösség elhitte, nem eshet bántódásuk. Pedig akkor már hallottak Auschwitzról. A főrabbi beszélt egy nemrég elhunyt túlélőről, egy bizonyos Klári néniről, aki aggódva kérdezte tőle: „Igaz, hogy visszajöttek a nyilasok?” „Igaz, hogy a parlamentben a zsidók összeírását javasolták?”, és ő azt hazudta neki, nem igaz, hogy legalább élete alkonyát nyugalomban tölthesse.
Karsai László történész, akinek szintén történész édesapja átélte a vészkorszakot, korabeli dokumentumokkal illusztrálta Horthy Miklós nyíltan vállalt antiszemitizmusát, a náci érdekek lelkes kiszolgálását a kormányzó részéről, és kárhoztatta azt a szellemi mételyt, amellyel Prohászka Ottokár, Wass Albert, Nyírő József megmérgezte a kort. Felszólította az egybegyűlteket, hogy ne hagyják az ordas eszméket újra megerősödni. „Ki az utcára!” – zárta beszédét.
A tömegben feltűnt a magyar művésztársadalom több kiválósága, valamint Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke, és Kuncze Gábor is.
Az emlékezők, akik között számos fiatal is volt, táblák sokaságát tartották a magasba. „Az antiszemitizmus öl”, „A vér kiált, elég volt” „Emlékezünk és nem felejtünk”, „A holokauszt nem mese”, „Vétkesek közt cinkos, aki néma”. A legbeszédesebb talán az a tábla volt, amelyre csak ennyit írtak: „Békés Magyarországot.”
