A 2010. évi választás előtt a Fidesz általában csupa szépet és jót ígért, de konkrétan nem mondott semmit. Amit érzékeltetett: minden más lesz, mint addig, szigorú költségvetési politikát folytatnak, megszüntetik a pazarlást, gyakorlatilag eljön a Kánaán. Ezen kívül szakszerűséget, új, hatékony államháztartási szerkezetet, jól működő intézményrendszert helyeztek kilátásba. Tágabb értelemben gyors gazdasági növekedést, kiemelkedő versenyképességet, teljes foglalkoztatást, hatékony állam vízióját vetítették a választók elé.
Ehhez képest szinte semmi sem így történt. Meglepő módon a színdarab már a főpróbán látványosan megbukott. Még fel sem állt a Fidesz kormány, amikor Orbán Viktor elment Brüsszelbe azzal a kéréssel, hogy Magyarországnak a rendkívüli helyzetre való tekintettel adjanak felmentést az egyik alapvető maastrichti kritérium, a 3 százalékos államháztartási hiánykövetelmény alól.
A miniszterelnök - az akár 6-7 százalékos deficittel - akarta tágítani a mozgásterét a gazdaságpolitikán keresztül valójában az egész társadalom drasztikus átalakításához. Az Európai Bizottság elnöke az igényt értelemszerűen határozottan visszautasította. Ennek a látogatásnak az ad a költségvetési politikán túlmutató jelentőséget, hogy ekkor kezdődik meg a kormány szabadságharca az Európai Unió ellen.
Működési zavarok
Az államháztartási politika egén gyülekező felhők sokasodásával a kilátások már a kezdeteknél sem adtak okot az optimizmusra. Kósa Lajos a debreceni nagytemplom mellől beszólt a Wall Street-nek, valamint a görögországi válsághelyzetet vizionálta a magyar gazdaságra is; ekkor szinte azonnal gyors zuhanásnak indult a forint árfolyama, s mellesleg a mai napig sem szerezte vissza az akkori vásárlóerejét.
Drasztikusan beavatkoztak az intézményrendszer működésébe, amelynek szükségszerű következményeként zavarok léptek fel a közszolgáltatások finanszírozásában. Megpróbálták leplezni a dilettantizmust, csontvázakat kerestek, ehhez különféle bizottságokat hoztak létre. Varga Mihály a patológusokhoz illően vezette a különféle bizottságok kutakodását, amelyek azután eredmény felmutatása nélkül csendben elhaltak.
Ha a költségvetési politika totális kudarcának okait elemezzük, talán az eredeti ok maga az államháztartási miniszter személye.
Orbánt valójában sohasem érdekelte a gazdaságpolitika, nem is ért hozzá, ezt az első kormányzása alatt be is bizonyította.Ebben - még ma is - Matolcsyra támaszkodik, aki pedig a tündérmesék világában alkotott gazdaságpolitika megvalósíthatóságát vizionálja. Matolcsy mindig laza kapcsolatot ápolt a számok világával: ennek az első kormányzati szerepvállalásakor azért nem lett súlyos következménye, mert akkor még valamelyest érvényesült a politikában a szakszerűség követelménye, így 1991-ben eltávolították az érdemi beavatkozási lehetőségek közeléből.
Az első Orbán kormányban a pénzügyminiszterek nem engedték ilyen irányú ambícióit érvényesülni, a jelenlegi ciklusban azonban semmi és senki nem állhatott az útjába. Leépült a pénzügyi apparátus, fokozatosan kiirtották a szakértelemnek még a csíráit is, maradt a voluntarizmus, a rögtönzések sokasága; miként Navracsics megfogalmazta a kormányzat felfogását: "a lojalitás fontosabb, mint a szakértelem". És ez a helyzet azóta sem változott, hogy Varga lett a nemzetgazdasági miniszter: neki ugyanis nincs érdemi befolyása államháztartási ügyekben.
A költségvetési politika pontosan tükrözi a kormány legfontosabb céljait. Meghirdették ugyan a gazdasági növekedést, mint központi célt, de valójában a ciklust a tulajdonviszonyok erőszakos átalakításának szentelték. E rendszerváltó hevületben a nyugdíjpénztári rendszer felszámolása fontos, jelképes állomás volt. Magának az intézménynek a megszüntetése részben célkitűzés, ugyanakkor eszköz is volt, hiszen a 3 ezer milliárd forint lenyúlása 2011-ben létkérdés volt a kormány számára. A megsemmisítendő célok közé az sorolta a nyugdíjpénztárakat, hogy az öngondoskodás nem illeszkedik a Fidesz paternalista államfelfogásába, de egyben ezzel az átalakítással tesztelték, hogy meddig mehetnek el a jogállami intézményrendszer felrúgásában, a magántulajdon úgymond önkéntes felajánlásának kikényszerítésében.
Lyuk hátán lyuk
Az államosítás egyik első, máig ható lépéseként a kormány megvásárolta a Mol 21 százalékos tulajdonrészt képviselő részvényeit több mint félmilliárd forintért. Ugyancsak az első évben a költségvetési hatásokkal nem számoló adókönnyítésekkel ennél is nagyobb bevételi kiesést okozott. Ennek ellensúlyozására - a jogalkotás alapelveivel összeegyeztethetetlen módon, részben visszaható hatállyal - ágazati különadókat vetett ki a kormány, melyekből már 2010-ben 330 milliárd forintot szedett be a maga teremtette költségvetési lyukak befoltozására. A kormányzás első évében mindezekkel a rögtönzésekkel teli intézkedésekkel együtt az államháztartás hiánya elérte a bruttó hazai termék 4,3 százalékát, tehát lényegesen meghaladta a 3 százalékos felső határt.
2011-ben a Fidesz kormány első teljes évében végképp követhetetlenné válik a költségvetési gazdálkodás. Pénzügyileg ebben az évben teljesül a Mol részvények megvásárlása, és tovább nőnek az állam működésére, azaz a bürokráciára fordított kiadások. A kamatkiadások - az egyes politikusi megnyilatkozások és a kormányzat intézkedései miatt gyengülő forint árfolyam valamint az előbbiek folyományaként kirívóan magas ország-kockázati felár következtében meghaladták az 1 100 milliárd forintot. Jellemző a költségvetés instabilitására, hogy a kormány már februárban 250 milliárd forintos zárolásról hozott döntést.
Ekkor kerül sor a nyugdíjpénztári vagyon erőszakos államosítására, amelyből a kormányzat azonnal 2 700 milliárd forint bevételhez jutott.Ebből 459 milliárd forintot folyó kiadások fedezetéül használt fel. E manőver segítségével látszólag egyenesbe kerül a költségvetés, mivel az államháztartási többlet elérte a GDP 4,2 százalékát. Igaz, ez egyszeri dicsőség, a nyugdíjvagyon lenyúlása nélkül az államháztartásnak orbitális, 5,5 százalékos deficitje keletkezett. Az év végére maradtak még kreatív intézkedések. Mivel az Európai Uniónak jelentett költségvetési egyenleg - a nyugdíjpénztári vagyon beszámításával - szufficitet mutatott, a kormány az év végén - a következő év úgymond tehermentesítése céljából - jó néhány kiadási tétel teljesítésételőre hozta. Ezzel a könyvelési megoldással sikerült elérni, hogy a 2012. évi államháztartási hiány csupán 1,9 százalék volt.
A múlt évben már 1 202 milliárd forint volt a kamatkiadás, és ismét vadonatúj adókat vezettek be, így a tranzakciós illetéket és a közműadót. Az év végén pedig elkezdődött a választási osztogatás. A múlt évi hiány a még nem ismert adatok szerint valószínűleg valamivel 3 százalék alatt volt, igaz ennek az volt az ára, hogy a kormány decemberre felélte a nyugdíjpénztári vagyon maradékát is.
Trükközés a számokkal
A bemutatott államháztartási adatok, a kreatív megoldások ismeretében jól látható a költségvetési gazdálkodás szervezetlensége, amely nem csupán a kormányzati gazdaságpolitika kapkodásait tükrözi, hanem azt a felfogást is, amely mélyen lebecsüli a költségvetés szervezési erejét. Az utóbbi években kialakult gyakorlat szerint negyedévenként többször is módosul a költségvetési törvény, gyakorlatilag az államháztartás irányításában a törvény szerepét a kormányhatározatok vették át. Az utóbbi két évben kétségtelenül nem volt kijelenthető, hogy minden hónapban módosították a költségvetési törvényt, erre csupán azokban a hónapokban került sor, amikor az országgyűlés ülésezett. Általánossá vált a rögtönzés, a szabályozási környezet stabilitásának hiánya: év közben zároltak előirányzatokat, szintén év közben adókat emeltek, vagy egészen új adónemeket vezettek be.
Még egy fontos kérdést kell érinteni. Igaz-e az a kormányzati állítás, hogy a korábbi ciklusokkal ellentétben feszes költségvetési gazdálkodással tartották a 3 százalékos hiánycélt, így az ország kikerült a túlzott deficit eljárás hatálya alól. Ez a látszólag kedvező állapot úgy következett be,és csupán annyit jelent, hogy az elmúlt években a kormány tartotta az előző ciklusban átlagosan érvényesült államháztartási hiányszintet. A Fidesz kormány hivatalba lépésekora hiány valamelyest meghaladta a bruttó hazai termék 4 százalékát, amelyből 1,3 százalékot képviselt a magánnyugdíjpénztári rendszer működéséhez nyújtott költségvetési támogatás. Ez a költségvetési kiadás okafogyottá vált, miután a jelenlegi kormány erőszakosan - és jogellenesen - gyakorlatilag felszámolta a magánnyugdíjpénztárakat, és államosította a lakosság nyugdíjvagyonát.
Az elmúlt években éppen ennyivel vált alacsonyabbá az államháztartási hiány - kivéve a nyugdíjpénztári vagyon államosításának évét, amikor valójában ténylegesen elszabadult a deficit - azaz a jelenlegi kormányzati kommunikáció nem homogén adatok összehasonlítására építi a sikertörténetet. Jól tükrözi ezt az államadósság adata is, amely az elmúlt 3 évben GDP arányosan egyáltalán nem csökkent, igaz, nem is nőtt. Ha ezek után azt vizsgáljuk, valóságos teljesítmény alapján kerültünk-e ki a túlzott deficit eljárás alól, akkor a válasz nem lehet igenlő. Önmagában a nyugdíjvagyon erőszakos államosításából származó bevétel, valamint a fent említett tehertől való mentesülés három év alatt gyakorlatilag a GDP 11 százalékának megfelelő összeggel gazdagította, és a bruttó hazai termék 4 százalékát elérő summával tehermentesítette a költségvetést. Azaz teljesült a hiánycél a jövő felélése árán.
Nyertesek és vesztesek
Még egy tényezőt kell vizsgálni. Az államháztartás stabilitása nem önmagáért van, az a sikeres gazdaságpolitikát szolgálja. Ha megnézzük, hogy mely területek voltak az elmúlt négy évben a kormányzati politika nyertesei, akkor az egyik fő nyertes az állam maga, hiszen az állami vagyon - nehezen indokolható mértékű és jellegű - gyarapítására a kormány több mint ezer milliárd forintot fordított: energetikai cégek, gépjárműgyártó üzem, és gáztározót működtető cégek részvényeinek megvásárlására.
Nyertes továbbá a sport, pontosabban azon belül is bizonyos labdajátékok a kedvezményezettek, célzottan a stadionépítések által. Akár az is lehetne a jelszó, hogy "minden nagyközségnek /+ Felcsútnak/ önálló futball stadiont". Megjegyzendő, hogy a felcsúti stadion is közpénzből épül, hiszen az állami megrendelésre dolgozó cégek úgy adták össze az építési költségeket, hogy a társasági adójukból leírhatták azt. A legnagyobb vesztesek a közszolgáltatások, azaz e szolgáltatások igénybevevői, vagyis mi valamennyien. Talán csak véletlen, de akár jelképes is lehet, hogy a három nagy vesztes ágazatból, az egészségügyből, a szociális ellátásból és az oktatásból együttesen éppen ezer milliárdot vont ki a ciklus során a kormány.
Ha azt a látszólag technikai kérdést vizsgáljuk, hogy mely előirányzatokat lépte át rendszeresen a kormány, és melyekkel takarékoskodott, akkor meglepő következetességet tapasztalunk. Az elmúlt években mindig jelentősen túlköltött rovat a költségvetési szervek kiadásaira szánt előirányzat volt, amelyen minden évben kétszámjegyű volt a felülköltés mértéke. Ennek csupán egyik eleme volt a kormány szinte fékezhetetlen centralizációs törekvése, mellyel mindent igyekezett maga alá gyűrni, így államosította az iskolákat, a kórházakat, a közművelődési intézményeket, kiüresítve az önkormányzati hatásköröket.
A kormány ugyanakkor nem tudott mit kezdeni az új szerzeményeivel, a létrehozott középirányító szervek a feladatuknak még az áttekintésére is képtelennek bizonyultak, így a szervezetlenség növeli a pazarlást a vészes alulfinanszírozottság mellett. A másik oldalon található a család- és szociálpolitikai alap. Az alapból mindig nagyon takarékosan teljesítették a kifizetéseket, még az igen szerényen mért előirányzatot sem költötték el egyetlen évben sem. Így folyamatosan csökkent a családi pótlék, az egyéb családtámogatások, a szociálpolitikai támogatások reálértéke, némely támogatásnak még a nominális értéke is.
Az idei év sem tűnik rózsásnak. A kormányzat olyan osztogatásba kezdett, melynek egyáltalán nincs fedezete a költségvetésben. Láthatóan a választásig terveztek a költségvetési törvény összeállításakor. Úgy gondolják, ha kormányon maradnak, áprilisban jöhetnek a zárolások, esetleg az újabb adók. Ez a további helyben járás, a térségünktől való további leszakadás útja lenne. Gyökeresen új, a félelem helyett a bizalomra építő gazdaságpolitikára van szükség. Csak ez vezethet a felzárkózáshoz, a modern európai gazdasághoz. A költségvetési politikának ezt kell elősegítenie.