2010-es újbóli hatalomra kerülése után lényegében ultimátumot adott a magyar társadalomnak: vegye tudomásul a Fidesz-alkotmányt. Ultimátumot jelentett szerintem a magán-nyugdíjpénztárak lenyúlása, a médiatörvény, az egykulcsos adó, a Klebelsberg-központ létrehozása és az oktatásügy centralizálása, ultimátumnak tartom a közigazgatás átalakítását, a szociális rendszer elnyomorítását, ultimátum az egészségügyi költségvetés csökkentése, a jogállam hazavágása – benne a bírói kar lefejezésével, az Alkotmánybíróság hatásköreinek visszavágásával, a visszamenőleges törvényhozással, a parlament demokratikus működésének megakadályozásával, az ellenzék tevékenységének lehetetlenné tételével. Ultimátumnak tekinthető a rezsicsökkentés, a paksi szerződés vagy az új választási rendszer is... Minden, minden, ami a Nemzeti Együtt(nem)működés Rendszerében létrejött.
Ehhez képest nevetséges Lázár János kijelentése, amely a Mazsihisz nyilatkozatát a távolmaradástól a holokauszt-emlékév programjaitól – ultimátumnak minősíti. Ultimátumnak a kormány által kitalált különféle emlékezés-funkciójú projektek tekinthetők: vagy elfogadjátok, vagy nélkületek valósítjuk meg őket. Lázár szövege – ha más részletei bármennyire is ostobának és zsidóellenesnek is tűnnek – nem antiszemita. Az egész történet, a holokauszt-emlékévvel együtt, nem is a zsidóságról szól, de a világháborúról vagy a történelemről sem, hanem a Fideszről. Lázár csak megfogalmazta azt a mindenre kiterjedő centrális erőtér-felfogást, amely szerint ők döntenek minden kérdésben, minden úgy van, és úgy van jól, ahogy ők gondolják – pontosabban, ahogy Orbán Viktor gondolja. Valamennyi szervezetnek és állampolgárnak tudomásul kell ezt vennie, ha nem teszi, a haza egészével kerül szembe – s csak ő járhat rosszul.
Igen örvendetes, hogy végre egy szervezet merészelt és hajlandó volt nemet mondani nekik, mindegy is, hogy kik voltak azok. A lényeg, hogy a MAZSIHISZ vezetői olyan helyzetben voltak, amelyben a legcsendesebb ellenszegülésük is kimutatta az orbánizmus minden képtelenségét.
