Mike Nichols filmrendező bábáskodott a mítosz születésénél. A diploma előtt című 1967-es kultuszfilm főcímzenéje lett a dal. Az amerikai középosztály, az establishment álszentségének egyszerre ironikus és romantikus kórképe, Dustin Hoffmannal a főszerepben, egyike volt az első olyan filmeknek, amelyben a rocknak dramaturgiai szerepe volt. Simon és Garfunkel volt az úttörő a Sounds of Silence-szel, a Mrs. Robinsonnal és a Scarborough Fair-rel. A duó még azon a nyáron a Monterey-i popfesztiválon óriási sikert aratott, és éveken át ők voltak az amerikai folk-rock balladák legnépszerűbb előadói, akik a gyönyörű dallamok mellett polgárjogot szereztek a költői szövegeknek is.
A dal, bár látszólag a mindennapi emberek félelmeiről és bánatáról szól, sokan a John F. Kennedy elnök meggyilkolása okozta nemzeti sokk életérzését olvassák ki belőle a mai napig. Nyilván ezért is használták fel a 2006-os Bobby című filmben, ami a Robert Kennedy elleni merényletről szól, majd 2009-ben a Watchmenben, abban a jelenetben, amelyben JFK gyilkosát temetik. És az sem lehet véletlen, hogy Paul Simon ezt a dalt énekelte el egy szál gitárral 2011. szeptember 11-én a New York-i terrortámadások 10. évfordulóján a Ground Zero Memorialnál, hiszen, ha valahol és valamikor hallani lehetett a döbbenet csendjét, akkor az 9/11 volt.
Simon és Garfunkel az évtizedek során többször szétváltak, majd újra összeálltak, turnéztak. E sorok írójának 1982 tavaszán a párizsi Hyppodrome d’Auteuil-ön szorult össze a szíve, amikor a koncert végén, naplementekor énekelték el a Csend hangjait. Hetvenezren hallgatták egy nemzedék halk himnuszát lélegzetvisszafojtva, gyertyalángerdőben…