Rögtön érződik, hogy nem közömbösek egymás iránt. Minden bizonnyal meg is voltak már egymásnak. És látszik, hogy ezt szívesen megtennék újra, akár azon nyomban. De hát a nő férjes úriasszony, éppen hazasietőben az ajándékokkal megpakolva. Méltóságosan őrizni akarja a látszatot, próbál távolságtartóan, már-már hidegen beszélni, de közben Kováts úgy játssza, hogy meg-megbicsaklik a hangja, el-elérzékenyül, a merev szája szegletében is megjelenik valami lágyság, bármennyire is próbálja leplezni, láthatóvá válik rajta, hogy illik, nem illik, kívánja azt a férfit, nyilvánvalóan jobban, mint a férjét.
Feszültsége van annak, ahogy ingadozik, ő sem tudja, mit engedhet meg magának, neveltetése próbál ellenállni az ösztöneinek, és ez izgalmas libikóka játék. Mindebbe még némi letargia is vegyül, depresszióval vegyes világfájdalom, amit óhatatlanul leplezni akart, de leplezhetetlen bujaságvággyal párosul, ez viszont nehezen összeegyeztethető a tartásos, és méltóságos úriasszony léttel. Mindez egyetlen jelenetbe sűrítve Arthur Schnitzler darabjában, ebben nincs is többre módja Kovátsnak, de így is esszenciáját tudja adni mindinkább kiteljesedő, ragyogó színészetének.
Nem vették fel prózai szakra, már a második rostán kiesett. Operett-musical szakra került be végül a főiskolára, és hiába sóvárgott át a másik osztályba. Pályája elején a Nemzetibe került, de nem állítható, hogy kapásból agyonterhelték. Érezhető volt benne görcs, bizonyítási kényszer. Tán sokan elkönyvelték szép, de nem kiugró tehetségű színésznőnek. De megkapta Júlia szerepét. Közel sem volt az a naiva, akinek igéző külseje alapján jó néhányan hitték. Szép Ernő Vőlegény című darabjának rendezése közben Szőke István rávette, hogy legyen az eddigiektől nagyon eltérő. Szélsőséges, csapongó, akár hisztérikus, szakadjanak át benne a gátak. Izgalmas alakítás lett belőle. De azért érezhette, hogy a Nemzetiben nincs a helyén.
Szabadúszásra kényszerülve is eljött onnan. Aztán a Radnóti Színház családiasabb légkörében, a kisebb színpadon, ami a nézők közelsége miatt nem engedi a hamisságot, magára talált, természetessé vált, megmutatta, hogy az érzelmek széles skálájának ábrázolására képes. Zsótér Sándor rendezőként, határozott elképzeléssel, hamarosan hadba fogta A király mulat előadásának Blankájaként. Ehhez, szerepe szerint, a naivát is adnia kellett, de aztán el kellett jutnia a szeretettel vállalt, önfeláldozó halálig. Vagyis szerelmes lányból, az éretten határozó, a fájdalmat mélyen megélő, lényegében hőssé váló nőig. Bár az előadás vitatott volt, és nem is bizonyult kiugró sikernek, az nyilvánvaló volt belőle, hogy Kováts képes bejárni a szerepnek ezt a rettentő nagy ívét, hogy beérett, színészi eszközei a kiteljesedés irányába tartanak.
Annyi kívánatos nő eljátszása után bemutatta a Vágyvillamosban, megint csak Zsótér rendezésében, a másik végletet is, Blanche-ként, milyen az, amikor valakinek rémisztően kiég, a teste, a lelke összeaszik, még a bőre is utálatosan kiszárad, de él benne a vágy, ezt azonban már lehetetlen beteljesítenie. Kováts mert megcsúnyulni. Lidércesen taszítóvá válni. Eljátszani azt, hogy ennek az embernek már csak a kitaszított élő halott sorsa juthat.
Kurázsi mamaként sem romantikus hősnő. Ijesztően szikár megint. De azért éppen hogy nem összeaszott anyóka. Benedek Mari jelmeztervezőként csillámló, feltűnő estélyit adott rá, megmutatva, mennyire nem alkalmazkodik ahhoz a közeghez, amiben él, a háborúhoz. Ami azért mégis bedarálja, reménytelenül rideggé, csaknem érzelemmentesen, haszonelvűen gondolkozóvá teszi.
Újra és újra megbámulhatjuk, hogy Kováts mennyire rezzenéstelenné, és mégis beszédessé tudja tenni az arcát, és a hangját milyen gyilkosan parancsolóvá, keményen határozottá. Amit az ő Kurázsija mond, cselekszik, az ellen nincs apelláta, csak ezzel gyermekei vesztét okozza, és ő is menthetetlenül menetel az elmagányosodott élőhalott sorsa felé.
De tud ő könnyedén komédiázni is. Az Anconai szerelmesek hosszú sikerszériájában például még álöltözékbe bújó, ideiglenesen nemet is cserélő szerelmesként, könnyed nótákra is gyújtva nevettette meg a publikumot. Akár ízlésficamos tévé showk-ban is volt már az elvárásoknak megfelelően habkönnyűen szórakoztató, de mégsem vált kínosan olcsóvá, sőt, még néhány olyan mélyebb gondolatot is megpendített, ami nem szokásos ezekben az adásokban.
Koraszülött lányáról, és az ezzel kapcsolatos temérdek helytállásról, fájdalomról, a gigantikus örömről, hogy sikerült úrrá lenni a nehézségeken, szintén mindig felelősségteljes, a lelki tényezőket, de az ellátási gondokat, az egészségügy hiányosságait is feltárva beszélt, úgy, hogy mások hasznát vehessék hasonló szituációban.
Egy ideig nem akart sorozatokban részt venni. Nem csinált titkot abból sem, hogy megalázó feladatokban látja kollégáit, de ő ilyen munkákat nem vállalt, bízott abban, hogy ezek nélkül is meg lehet élni, ha nem is társadalmi helyzetének megfelelően. Aztán bekerült az Életképekbe, a Presszóba, amelyek eleve jóval nívósabbak a húzd meg, ereszd meg jellegű ízlésficamosan sematikus sorozatoknál. Tisztában volt vele, hogy ezekben is tud majd valós színészi teljesítményt nyújtani, ha nem is olyan jelentőset, mint mondjuk Jelena Andrejevnaként a hosszú szériát megélt katartikus Ványa bácsi előadásban, Valló Péter rendezésében. De hát azt, bármennyire is sokszor ment, közel sem látták annyian, mint a tévés produkciókat.
Kováts Adél nem lett sztár. Népszerű, közismert és közkedvelt színésznő, akit a szakma is az elsőrangúak között jegyez. Színészek jöttek-mentek, de ő több mint húsz éve kitart a Radnóti Színház mellett. Bár adódtak csendesebb időszakai, azért ott érezhetően gondolkodnak benne. Járhatja a maga útját. És tántoríthatatlanul járja is.
