Nem eshetünk abba a hibába, amibe a KDNP politikusa a hatalom birtoklásának biztos tudatával belegyalogolt, nevezetesen, hogy egy egyetem autonómiáját semmibe véve kéretlen direktívákat adjon a Corvinus Marx-szobrának száműzetését illetően. A fellángolt vita azonban alkalmat ad arra, hogy néhány, napjaink közéletét jellemző neuralgikus kérdésről elgondolkozzunk.
Az kétségtelen, hogy a marxizmus leninizmussal ötvözött változata ebben a régióban, s így a mi házunk táján is indítékul szolgált egy diktatúra kiépítéséhez és évtizedeket átívelő regnálásához. A Marx-i életművet érintő elutasításnak tehát a mi térfelünkön viszonylag könnyű plauzibilis okot találni, főleg, ha ebben az életműben még olyan kijelentésekre is bukkanunk, amelyek rasszista, antiszemita jellegűek.
De azért itt érdemes egy pillanatra megállnunk, mielőtt ezt a tetszetős, ámde túlságosan is leegyszerűsített összegezést minden kritika nélkül elfogadnánk! Önmagában véve az, hogy egy életművet a diktárori hajlam mire használ, azt nem lehet mindenestül az életmű szerzőjének rovására írni, mivel a diktatúrákban mindig megvolt az a hajlandóság, hogy mindent és mindenkit a saját ideológiájának a szolgálatába állítsanak. Akkor volt ezt a legkönnyebb megtenni, amikor egy posztumusz életművet használtak föl, hogy hatalom-gyakorlásuk módszereit igazolják: a szerző már nem tiltakozhatott, mert nem volt az élők sorában.
Így akár a legnemesebb eszmékkel is vissza lehetett élni, és rendre vissza is éltek vele. A történelem folyamán még olyan humánus életfelfogást, hitet is képesek voltak kiforgatni, mint a keresztény vallás. Többek között ezért mondhatta vagy fél évszázaddal ezelőtt, a 2-ik vatikáni zsinat korában a neves Suenens bíboros, hogy a kereszténység története alázatra tanít. A Marx-szobor elmozdítását szorgalmazó kereszténydemokrata politikusokból azonban éppen ez az alázat hiányzik. Meg az a tudás és - minden kritikai megállapítása ellenére - az az elismerés, amelyre jó példa a müncheni érsek, azóta már bíboros és Ferenc pápa tanácsadó testületének tagja, Reinhard Marx műve, amely "A tőke" címmel Magyarországon is megjelent (Szent István Társulat, Budapest, 2009.).
Okulásul idéznék belőle. A könyv első lapjain bevezetés helyett egy "Tisztelt Karl Marx, kedves névrokonom" megszólítású levél olvasható, amelyben a szerző emlékeztet a marxizmus atyjának halála előtt tett kijelentésére: "Csak azt tudom, hogy én nem vagyok marxista." Ennek alapján írja Marx érsek, hogy "a kicsinyeskedő elvtársak véleményével szemben semmi akadálya sincs annak, hogy gyümölcsöző párbeszédet" folytassunk egymással. Annál is inkább, mert "az egyház társadalmi tanítása nagyon hasonló elgondolások mentén halad, mint annak idején ön: fel szeretné tárni, és pellengérre akarja állítani a társadalmi igazságtalanságokat, hangot szeretne adni a szegényeknek és a kizsákmányoltaknak; magyarán azoknak, akiknek érdekei nincsenek megfelelő módon képviselve a társadalomban."
Mivel a jelenlegi KDNP-és vezetők hatalmi mámorukban teljesen elfelejtkeztek az egyház szociális tanításáról, ezért mindig olyan akciókba ártják magukat, amelyekkel görcsösen akarják igazolni keresztény elvhűségüket. Ebbe a mindenáron való önigazolási kényszerbe illik bele a Marx-szobor eltávolításának követelése is. Így aztán amitől menekülni akarnak, éppen annak esnek áldozatul: a kicsinyeskedők világának.
De hogyan is állunk Karl Marx rasszizmusával és antiszemitizmusával? Valóban van ebben az életműben egy-két elfogadhatatlan kijelentés. De ezekből kiindulva csak a kicsinyeskedők szemléletmódja alapján lehet a kötetekre rugó életműről ítéletet mondani. Persze, még a legnagyobb gondolkodóknál is előfordulnak tévedések, indulatból fakadó megjegyzések, elfogult ítéletek, olyanok, amelyeket nem lehet és nem is szabad megvédeni. De emiatt a néhány kitétel miatt aligha mondhatunk Marxról vagy másokról általános érvényű elmarasztalást. Ezt azért hangsúlyozom, mert szellemi életünkben gyakorta megfogalmazódnak efféle sommás ítéletek. Könnyen ráfogjuk valakire, hogy rasszista és antiszemita, ha nagyító alá tett több ezer oldalas műveinek egyik-másik oldalán a szélsőséges eszmékkel rokonítható szavakat, mondatokat találunk. És magunkra öltjük a kicsinyeskedők mindent megítélni akaró szigorúságát.
Pedig sokszor igen csak helyénvaló volna a magunk igazsága iránti önmérséklet. Mert még a végén József Attilát is rasszistának fogjuk tartani, mivel a "Kései sirató" című versében a "cigány" szó kétségtelenül pejoratív értelemben szerepel. És ezzel akár elintézettnek vélhetnénk a kérdést. Csakhogy közéletünkben akadnak olyan törekvések is, amelyek egy-egy mostanság favorizált történelmi személyiségünknek (nem életművük egészének jelentőségét tisztelve) akarnak emléktáblát avatni vagy szobrot emelni, hanem éppen amiatt a néhány oldalnyi vagy mondatnyi kirohanás miatt, amelyet jobb lett volna soha le sem írniuk. Gyaníthatóan a terítékre került életművek egészét nem is ismerik, és nem is akarják megismerni, csak annyit akarnak tudni belőle, amennyi a napjaink felerősödő szélsőséges elképzeléseinek tekintély-elvű megerősítését szolgálja.
Nem kell mondanunk: ezt is az egyoldalú kisajátítás jellemzi. Amely végső soron ugyanazt teszi, mint Marxszal a marxisták.
