A szecesszió nagy bajor komponistája a XIX. századvég légkörében, a Rózsalovaggal a már hanyatló arisztokrácia és a parvenü polgárság, az újgazdag pénzemberek erőszakolt nászán gúnyolódott.
Pazar humorral, a mai áporodott magyar közélet akár alkalmas volna is a fölidézésére. A két művésznő, a mi Miklósa Erikánk és a bolgár mezzoszoprán világsztár, Vesszelina Kaszarova kettőse volt az a vitathatatlan szépség, amely lezárta ezt a szombat esti produkciót. Minden, ami előtte történt, felejthető.
Önmagában az ötlet nem kárhoztatható, hogy a nemes zenét párosítsák a sport ugyancsak esztétikus mozgáskultúrájával, a test művészetével. Remek sportolóink vannak, világrangúak, miért ne lehetnének ott a jeles muzsikusok oldalán? De nem így.
Bizet, Saint-Saens és Richard Strauss áriáit, érzelmi és érzéki gazdagságú kompozíciót összekötni a sporttal önmagában még nem volna ördögtől való, ha kellő humorral társulna. Csak nem ez történt.
Kellemetlen helyzetbe hozták a vendégművésznőt, amikor az Habanéra, a csókária és a rózsa duett alatt ifjú stadion tehetségek tornamutatványait kellett "illusztrálnia", a búgó mezzoszoprán hangot szembesítenie a tornászok láblengetéseivel, gyűrű mutatványaival, vívók pengéivel.
Carmen cikázik az ifjú tornászok között, Delila acélokat kerülget, Octavian és Sophie ezüst rózsáját vörös dolmányos magyar legények szagolgatják körbe, mielőtt a bájos szépség áhítattal vehetné át, és közben az a varázslatos muzsika szól, amelyről zenetörténészeknek a mozarti ihlet jut az eszükbe.
Igaz, Kaszarova csak tudta, hogy mire vállalkozik. Mondom, mindezt lehetett volna ötlettel ízesíteni, ha lett volna ilyen, de csak nyögés, verejtékezés lett a vége, lapos, szellemtelen kísérő szöveggel, csikorgó humorral, az ezüst rózsa akár el is hervadt a nyilvánosságnak szánt műsor végére.
Kár, nagy kár. A lepergett évtizedekben az egyik legszebb, legfelejthetetlenebb operaházi élményem az a Rózsalovag volt, amellyel egy ifjú művészházaspár ajándékozta meg a közönségét.
Egy csodálatos marsallné, Sudlik Mária, és egy kezdő Maestro, aki a minap vallotta be a Klub rádióban, hogy hitvese sarkallta, állna már pálcájával a zenekar elé, ne elégednék meg a korrepetitor szerény tehetségével. A Maestrót Kovács Jánosnak hívják, ma Operaházuknak egyik legjelesebb karmestere. Talán illik emlékezni rájuk is a Richard Strauss évfordulón.
És ne feledjem, ha már galantériáról van szó. Az Ezüst rózsa bál fővédnöke a MOB tiszteletbeli elnökeként feltüntetett Schmitt Pál volt. A Sándor palota után ismét reprezentálhatott. Köszönthette azokat a jelenlévő nézőket, akik a Rózsalovag kérkedő vagyonú újgazdag Faninaljához hasonlóan, könnyedén fizethettek ki akár negyedmilliót is egy-egy asztaljegyért. A bevétel egyrészéből jótékonyság gyanánt tellett egy új mentőautóra is, a kínlódó nemes szolgálatnak.
