Kijev példája mutatja, hogy egy országban könnyebben végbemehetnek a változások, mint gondolnánk. Ha az államapparátus elveszti a rendőrség, illetve a hadsereg támogatását, megszűnik hatalmi bázisa. Szíriában azért bonyolultabb a helyzet, mert az ország több nemzetiségből áll, s a belbiztonságiak nagy részét alaviták alkotják. (Bassár el-Aszad elnök is e kisebbséghez tartozik). A kormányerők tehát saját túlélésükért is küzdenek.
Lehetetlen megjósolni, hol alakulhat ki a világban hasonló válság, mint Ukrajnában, ugyanakkor bizonyos válságjelek alapján lehet némi óvatos következtetéseket levonni. Az arab tavasz országaiban és más arab államokban például igen feszült a helyzet, Líbiában állandó egy katonai, vagy törzsi puccs veszélye, ennek oka azonban inkább vallási-kulturális-törzsi okokban keresendő.
Ukrajnában nemcsak a történelmi nyugat-keleti ellentétek, hanem az alacsony életszínvonal, s a hatalmi elit mértéktelen életvitele miatt törtek ki a tüntetések. Hasonló okokból vonultak az utcára Bosznia-Hercegovinában ezrek és ezrek. Ukrajnánál azonban sokkal kisebb országról van szó, ha itt elszabadulna a pokol, hamar megnövelhetik a nemzetközi békefenntartók létszámát.
Bosznia-Hercegovina
Európa államai közül azonban mindenképpen Bosznia van a legnagyobb veszélyben. Az első válságjelek 2011-ben jelentkeztek. Egyes szakértők már akkor figyelmeztettek arra, ha az ország eladósodása a jelenlegi ütemben zajlik, akkor hamar csődközeli helyzetbe kerülhet.
Bár Karel Schwarzenberg volt cseh külügyminiszter 2012-ben úgy foglalt állást, ha Bosznia teljesíti a feltételeket, akár tíz éven belül az EU tagja lehet, a februári tüntetések megmutatták, hogy a lakosság számára nem az uniós csatlakozás jelenti a prioritást, hanem az, hogy legyen elég pénzük a mindennapi betevőre.
A munkanélküliség a hivatalos adatok szerint ugyan 25 százalék körüli, de sokan be sincsenek jelentve a munkaügyi hivatalnál, így a valós arány 45 százalékos lehet. A 3,8 millió boszniai egyötöde szegénységben él.
A havi átlagbér 420 euró körüli.Boszniában sokan még emlékeznek arra, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még virágzott a gazdaság. Egy sor nyugati cég létesített gyárakat. A helyiek nagy büszkeségére 1984-ben Szarajevóban rendezték meg a téli olimpiát.
A virágzó köztársaságból mára nem sok maradt, részben az 1992-1995 közötti háború miatt. Később a gazdaság ugyan valamelyest magához tért, a kapitalizmus azonban rablógazdálkodássá fajult. Sokan vesztették el a munkájukat a gyárak bezárása, a gyanús magánosítások révén.
Bosznia helyzete egyelőre azért is tűnik reménytelennek, mert a daytoni egyezményben elhatározott multietnikus állam működésképtelennek bizonyult, s a nemzetiségi széthúzások miatt sem valósulhat meg a gazdaság talpra állítása.
Jellemző, hogy a horvát parlamentben egyes képviselők azt javasolták, létre kell hozni a horvát entitást is, amellyel burkoltan az ország felosztását készítenék elő. A boszniai szerbek pedig már régóta hangoztatják, nem akarnak az államszövetségben maradni.
Montenegró
Montenegró Európa legszebb országai közé tartozik vadregényes hegyormaival és varázslatos partvidékével. A turisták mit sem tapasztalnak abból, hogy Bosznia után Crna Gorában a legnagyobb az esélye egy "éhséglázadás" kitörésének.
Február közepén néhány százan tüntettek Podgoricában a kormány ellen. Ez nem jelentős szám ugyan, de Bosznia példája mutatta, hogy a megmozdulások egy szempillantás alatt terjedhetnek át más városokra.
A társadalmi elégedetlenségnek több oka van. Részben az alacsony életszínvonal, részben pedig a történelmi különbözőségek. Míg a lakosság egy része szerbként inkább Szerbiához húz, a másik rész, amelyet Milo Djukanovic kormányfő is képvisel, a Nyugathoz. Ez a réteg az euroatlanti integráció híve. A helyzet persze azért nem ilyen egyszerű, a miniszterelnök az eltelt majdnem két évtized alatt nem éppen demokratikus módon szilárdította meg hatalmát.
Sokan úgy érzik, a hatalmi elit, illetve a kormányzat, hurráoptimista elemzéseivel mintha más világban élne. Január elején Radoje Zugic pénzügyminiszter azt közölte, az ország kikerült a recesszióból, s az idei gazdasági növekedés a három százalékot is meghaladhatja. A kabinet szerint a munkanélküliség 15 százalékos.
Az emberek azonban nem érzik saját bőrükön az állítólagos javulást. Bár hivatalos adatok szerint 15 ezer család él a létminimum alatt, ez aligha tükrözi a valós számot. Az alapvető élelmiszerek ára igen magas. Egy négytagú családnál átlagban összesen 260 eurót költenek erre, ami valamivel több, mint az összbevétel fele.
A nyugdíjasok esetében még rosszabb a helyzet. Az öregségi járulék átlagban 276 euró, így 16 marad a rezsire. A hús a lakosság nagy része számára luxuscikknek számít. A montenegróiak mindössze 15 százaléka engedheti meg magának a napi háromszori étkezést.
Thaiföld
Miközben a Balkánon az alacsony életszínvonal és a nemzetiségi megosztottság miatt képzelhető el társadalmi robbanás, Thaiföldön a királypárti városi és a vidéki lakosság szembenállása vezethet akár katonai puccshoz. Bangkokban hónapok óta tüntetnek a Yingluck Shinawatra miniszterelnök távozását szorgalmazó tüntetők.
A helyi társadalom megosztottsága elsősorban Thaksin Shinawatra 2001-2006 közötti miniszterelnöksége idején vált szembetűnővé. A milliárdos politikus felismerte, hatalmát akkor szilárdíthatja meg, ha engedmények sorát teszi a vidéki gazdáknak. Rendkívül népszerűvé vált e réteg körében, ugyanakkor reformjait egyre nagyobb ellenszenvvel figyelték a királypártiak.
Bár az uralkodó, Bhumibol jelképes jogkörökkel rendelkezik, neki is komoly szerepe volt abban, hogy 2006. szeptember 19-én a hadsereg eltávolította a hatalomból Shinavatrát. A tehetős üzletember külföldre menekült. Öt évvel később ismét általános választásokat rendeztek az országban, ezúttal Thaksin húga, Yingluck Shinawatra győzött a populista Pheu Thai párt színeiben.
Az új kormányfő megválasztása után viszonylagos nyugalom köszöntött az országba, a társadalmi béke azonban rövidéletűnek bizonyult. Az ellenzék azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy bátyja tanácsait követi, s előkészíti visszatérését az országba.
Tavaly év végén ismét tüntetések törtek ki az országban. Egyes megmozdulásokon százezrek vettek részt.
A miniszterelnök ennek hatására előrehozott választást írt ki. Az ellenzék azonban éppen ezt akarta elkerülni. A királypártiak ugyanis egyetlen szabad választást sem nyertek meg, a vidékiek rendre "leszavazzák" a fővárost. A tüntetések irányítója, Suthep Thaugsuban ezért voksolás helyett úgynevezett népbizottságok felállítását követeli, amelynek feladata az új alkotmány kidolgozása lenne a következő választásig.
A választást megtartották ugyan, mivel azonban számos szavazókörzetet blokád alá helyeztek, áprilisban több helyütt új választást kell tartani. Belátható időn belül nem várható a válság békés rendezése. Feltételezések szerint az ellenzék valójában a hadsereg beavatkozását akarja kierőszakolni. A katonaság azonban el akarja kerülni a politikai szerepvállalást.
Venezuela
Hetek óta tartanak a kormányellenes megmozdulások Venezuelában, de az alig tíz hónapja hivatalba lépett Nicolás Maduro még nem csomagolja a bőröndjeit. A tavaly elhunyt baloldali populista elnök, Hugo Chávez utódának feje felett azonban viharfelhők tornyosulnak.
Február elején San Cristóbal városában egy diáklány megerőszakolása, az egyre romló közbiztonság elleni tiltakozásképpen vonultak a fiatalok az utcára, a diáktüntetések azután a fővárosra is átterjedtek. Február 12-én három fiatal halt meg, azóta további tíz ember veszítette életét, többszázan megsebesültek, mintegy ötszáz tiltakozót őrizetbe vettek.
A tiltakozás azóta sem csillapodott, a tüntetők barikádokat emeltek Caracas utcáin, éjszakánként összecsapnak a kormánypárti félkatonai csoportokkal. Ám sokan kétlik, hogy leáldozott volna a "bolívari forradalom" rendszerének, ahogy Chávez a kormányzatát nevezte. Madurót tavaly, ha sovány többséggel is, de elnökké választották, s úgy tűnik, a kormányzat még nagyobb tömegeket tud mozgósítani, mint a jórészt az elégedetlen középosztályra támaszkodó ellenzék.
A chávezi évek alatt javult a legszegényebb rétegek helyzete, a busás kőolaj jövedelemből folytatott jóléti politikát azonban hosszú távon aligha lehet fenntartani. Venezuela a világ legnagyobb kőolajkincsével rendelkezik, csakhogy az elmúlt években a termelés visszaesett, az államosított kőolajipar infrastruktúrája leromlott, szakemberei szétszéledtek.
Gyakoriak az áramkimaradások, hiányoznak alapvető élelmiszerek, gyógyszerek, egekbe szökött az infláció, a helyi valutát, a bolívart a hivatalos árfolyam tízszeresén váltják. Bőven van ok az elégedetlenségre. Maduro állami diktátumokkal próbálja megregulázni a gazdaságot, kevés sikerrel. Egyik nap külföldről irányított puccskísérletként állítja be a tüntetéseket, a másik nap párbeszédet ajánl az Egyesült Államoknak, amely egyébként a venezuelai kőolaj fő vásárlója.
Maguk az ellenzéki vezetők sem értenek egyet abban, hogy milyen utat válasszanak. A két választást is elveszített közös ellenzéki elnökjelölt, Henrique Capriles a fokozatos haladás híve, el akarná kerülni a társadalmi robbanást.
Vehemensebb harcostársa, Leopoldo López az utcán döntötte volna meg Maduro rezsimjét, de kénytelen volt feladni magát, s most rács mögött vár sorsára. Nagy kérdés, hogy a megosztott ország jövőjéről hogyan vélekedik, hová áll a venezuelai hadsereg.