Szélesvásznú „beszólásokkal” trolkodott bele az RTL Klub (pontosabban kettesszámú csatornája) a kormánypárti munka-ethoszba. Ugyanis miután a menetrendszerűen érkező, alkohol ízű csókok és mámoros tapizások már unalomba fulladtak, a kereskedelmi televízió bevetette a csodafegyvert, a munkát. Napi két órát robotoltak a villalakók, hogy aztán vérrel-verejtékkel (olykor szó szerint) megkeresett pénzecskéjükért pizzakrémes kiflit, cigarettát, illetve különböző folyadékokat vásároljanak a villa „sarki fűszeresénél”.
A valóságshow, pikk-pakk, a fordított Szomszédokként reinkarnálódott. Pontosabban, csak részben a „késő-kádárista” sorozat remake-je, ugyanis abban nincs különbség a Szomszédok és a Való Világ között, hogy mindkét produkció a társadalmi közállapotokat (vagy ahogy az alkotók szeretnék láttatni azokat) mutatja be. Csak míg az előbbi a munka dicsőségét zengi, az utóbbi a seft, a lopás, az ügyeskedés, no, meg a dologkerülés „eposzává” emelkedik.
Ennek ellenére tényleg újabb lendületet ad a középiskolás bulik és balhék szintjén bebetonozott sorozatnak. A jelek szerint a pénz (és az általa megszerezhető táplálék) az Isten, és ha a gyomor riadót fúj, fenébe a szerelem-féleséggel, a barátság-féleséggel, és úgy általában is az érzelmekkel. Ennek a megtestesülése, amikor az ordítva kesergő fiú (akinek legfőbb ismertető jele a helikopterezés) monológjára – elárulta a csaj, akit meg akart dönteni – a kigyúrt barát csak annyit mond rezignáltan: "akkor megesszük a nagy kiflit?".
Ami még volt: a kispesti vagányt alakítani próbáló, „kukoricamorzsolásból élő” srác vízzel locsolta meg a kukoricát, hogy többet nyomjon a méréskor. A bábkészítők az elszámolásnál egymás bábjait adták el, újra és újra. A karkötőfűzők pedig szintén csaltak, illetve egy lány lopott, és nyomban a villa héroszává nőtte ki magát. A munka végeztével aztán kiosztották a hét dolgozója címet is: meglepő módon az a lány vitte el, akit úgy írtak le a műsor beharangozójában, hogy ötszáz pasi fordult meg az ágyában. (Megjegyzendő: nem sokáig örülhetett a „kiváló dolgozó kitüntetésnek”, ugyanis társai – ennyi sztahanovizmus láttán – rögvest párbajozni küldték.)
Aztán a villalakók visszasüppedtek a megszokott világukba, és mivel - szemben az előző szériákkal - egyetlen izgalmas, pontosabban egyedi lakót sem sikerült a falak közé küldeni, az indulatokat legfeljebb egy vécébe mártott fogkefe kavarta fel. Ekkor kiderült, hogy az ügyeletes bájgúnár nemcsak sírni, de ordítani is tud. Ja, és történt valami, ami a korábbi műsorokban sosem esett meg: az önimádó villalakó feladta a játékot. Ez önbecsülésén karcot sem ejtett, megállapította, hogy királyként jött be és királyként is megy el, illetve felemlegette, hogy a villalakók nyelvi előmenetelét a „bátya, nénje” szavak, illetve a „rárabolni a harcsára”(értsd szeretkezni) kifejezéssel segítette.
A helyzet az, hogy hacsak nem áll át permanens „kézi vezérlésre” a Való Világ, akkor a műsor bitang gyorsan érdektelenségbe fullad, még akkor is, ha a villalakók minden helyiséget és bútordarabot rendesen felavatnak.
Kövessen minket a Facebookon és a Twitteren is!