„Mi lesz velünk?” – kérdezi a búcsúzó barát, Marx József volt stúdióvezető, akinek a beszédét a másik közeli barát és Jancsó-színész, Balázsovits Lajos olvassa fel. „Leülünk a Duna partra, és várjuk, hogy a vízen járj.”
Cserhalmi György, a nagy Jancsó-filmek főszereplője a közös forgatások emlékéről: „Számomra a lényeg a szabadság volt, van és lesz. Várom a hívást, hogy Jancsó újra forgat.”
Tarr Béla hangja meg-megcsuklik, alig tudja végigmondani. „Nélküled más lenne ma világ, más képeket látnánk és másként viszonyulnánk a filmhez és a körülöttünk lévő világhoz. Te voltál az, aki a magyar film giccses és ostoba filmiparát örökre megváltoztattad. Te voltál az, aki nem fogadtad el azt az értékrendet, amely a filmet a létező világ kiszolgálójának tekinti. Minden képkockád szemben áll azzal az üzleti vagy politikai érdekek által prostituált filmkészítéssel, amely korunkat jellemezte és jellemzi. Hiányozni fogsz nekünk.” És még egy mondat Tarrtól: „Térden állva nem lehet élni és nem lehet filmet csinálni.”
A gyászban együtt érző üzenetek a világ közeli és távoli tájairól. Bíró Yvette szavait Jancsó egyik kedvenc fiatal kollégája, Mundruczó Kornél tolmácsolja: „Dicsérni jöttünk Jancsót, nem temetni.” Gilles Jacob, a Cannes-i Fesztivál igazgatója az életmű nagysága előtt tiszteleg, az egykori harvardi tanítvány, Darren Aronofsky üzenete vallomás arról, hogy egy Jancsó sugallta vágás örökre megváltoztatta szemléletét a filmről, s hogy ragaszkodik ahhoz, hogy hirdesse: a mára már világszerte divatossá vált hosszú beállításokat „Miklós találta fel!!” Az óceánon túlról búcsúzott Francis Ford Coppola is: „Munkássága nagy mértékben gazdagította a film világát.”
Az utóbbi két évtized Kapa-Pepe filmjeinek főszereplői, Mucsi Zoltán és Scherer Péter olvassa fel a nemzetközi filmvilág hírességeinek fájdalmas üzenetét. Michael York, a Hajnal című film főszereplője a közös munka nagyszerűségére emlékezik, Andrzej Wajda Jancsó megismételhetetlen kézjegyéről, a művész politikai közéleti felelősségéről ír, s „örök hálával a szívünkben” búcsúzik.
Üzenetek még a világból: velünk van a gyászban Daniel Olbrychski, Jerzy Skolimowski, Krzysztof Zanussi, Quentin Tarantino, Jirí Menzel. A legutóbbi Jancsó-filmek állandó munkatársa és operatőre, az évtizedek óta bizalmas barát, Grunwalsky Ferenc zárja a búcsúzás sorát. Közben valamikor felhangzik Sebő Ferenc egyik kivételesen szép József Attila-megzenésítése, a ritkán hallott Harmatocska. Sebő szájából megindító búcsú: „Hát dolgoztam híven,/ zümmögve, mint a rét./ Milyen könnyű a menny!/ A műhely már sötét.”
A kivetítőn jól ismert és ismeretlen Jancsó-portrék sorjáznak. Nézzük és érezzük egy pótolhatatlan, nagy és igaz művész elevenen megragadott pillanatainak visszahozhatatlanságát, ugyanakkor örökkévalóságát.
Aztán megindulunk a koszorúkkal és az urnával elgördülő autók után, a család – Csákány Zsuzsa vállát fia, a legkisebb Jancsó-fiú, Dávid karolja át -, a közvetlen barátok nyomában sok százan, pályatársak, tisztelők, Jancsó hű közönsége. És politikusok is. (Hivatalosság nem volt a temetésen. A szertartáson jelen volt Szőcs Géza volt kulturális államtitkár, a ravatalozó előtti tömegben feltűnt Andy Vajna, filmügyi kormánybiztos. Ennyi.) (Mutatóba, hogy kik tartották fontosnak búcsút venni a háború utáni korszak magyar kultúrájának óriásától: Rajk László, Kuncze Gábor, Mesterházy Attila, Mécs Imre, Horváth Csaba, Gyucsány Ferenc, Fodor Gábor ballagott a sírhoz vezető úton a gyászolókkal.)
„Igyekezz, az égbolt zár!” énekelte a művészparcellában található sír mellett Lovasi András azt a bizonyos dalt, amelyet még Jancsó kért tőle az egyik filmjéhez, a Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten címűhöz, hogy énekelje a jelenethez, amikor ő – rá jellemző iróniával -, belerendezte a filmjébe a saját temetését.
Ez a dal búcsúztatta Jancsó Miklóst 2014. február 22-én, délután úgy két óra felé, amikor a síron már ott tornyosultak a koszorúk és virágok és néhány kő, amit hálás tisztelői tettek a frissen domboruló hantra
