A múlt század egyik legjelentősebb írója, Heinrich Böll, ahogy mondani szokás, autodidaktaként kezdte kiadni elbeszéléseit, amelyekben egy ideig a második világháború szörnyűségeivel foglalkozott. Kortársainak is alapvető kérdése volt, hogyan jutott idáig Németország, miként mérgezte meg egy egész nemzet tudatát Hitler, s hová tűntek azok, akiknek nem a nyájszellem rontja a tudatát, hanem önállóan képesek gondolkodni. Nem kis önkritikával írta Magamról című cikkében: "Kölnben születtem, amely gótikus dómjairól híres, pedig román templomai méltóbbak lennének a hírnévre. Falai között élt Európa legrégibb zsidó közössége, és a város kiszolgáltatta. Semmire sem vitte a Gonosz ellenében a polgári szellem és humor, ez a dómhoz hasonlóan híres humor, amely nemcsak megfogalmazója tetteire (nem tetteire), hanem egész nemzedékére is érvényes." Ez a generáció alkotta utóbb a Gruppe 47 néven ismert csoportosulást, amelynek legtehetségesebb tagjait nemcsak a lelkiismeret-vizsgálat tartotta össze, hanem az ellen a szellemiség ellen vívott küzdelem is, amely a vesztett világháború után újjáéledve gazdagokra és mélyszegénységben élőkre tagolta a társadalmakat.
Szerencsés volt: épségben hazatért a háborúból, amelynek emléke élete végéig meghatározta látásmódját, s arra késztette, hogy leleplezze a hazugságokat, jellemfordulatokat, amelyeket politikai érdekek mozgattak, és a kegyes szemforgatást. Mert mit is talált odahaza? Álságot és önzést. Úgy érezte, az író kötelessége, hogy tehetsége szerint leleplezze a hamis erkölcsöket és az üresen kongó szavakat, amelyek azonban alkalmasak lehetnek arra, hogy megfertőzzék a hiszékenyek tudatát, s hálójukba kerítsék a társadalmakat. Egyik tanulságosabb, általánosan is érvényes elbeszélésének címe: Doktor Murke összegyűjtött hallgatásai. (Válogatott elbeszélései, hangjátékai, és cikkei ezzel a címmel jelentek meg Rayman Katalin szerkesztésében 1965-ben.)
Doktor Murke a rádió kulturális osztályának munkatársa. A második emeleten lépett ki a páternoszterból, "vidám volt és higgadt, mint aki szereti és érti a munkáját… Fiatal volt, értelmes és szeretetre méltó, és még időnként váratlanul fellobbanó arroganciáját, még ezt is megbocsátották neki, mert tudták, hogy lélektant tanult és kitüntetéssel doktorált."
Már két napja korábban kellett beérnie. Azonnal a stúdióba loholt, "és megkezdte a munkát, az igazgató ugyanis megbízta, hogy a művészet lényegéről szóló két előadáson, amelyeket a híres Bur-Malottke szalagra mondott, a nagy író utasításának megfelelően vágásokat eszközöljön. "Bur-Malottkének, aki a háború utáni időkben megtért, hirtelen aggályai támadtak, félt, hogy neki is szerepe van a vallásosság ragályszerű terjedésében, ezért az előadásaiban sűrűn emlegetett isten szót "az a legfelsőbb lény, akit mindnyájan tisztelünk" kifejezéssel óhajtotta fölcseréltetni. Bur-Malottke tehát arcot cserélt, fordítottját a szokásosnak: az ugyanis már-már közhely, hogy a megvilágosodottak korábbi, olykor homlokegyenest ellenkező kifejezéseket helyettesítik isten emlegetésével. Bár az sem lehetetlen, hogy Bur-Malottke és a hozzá hasonlók ismét megjelennek és visszájára cserélik a megváltoztatottakat. Kérdés, vajon hiteles-e az ilyesféle cserebere. Doktor Murke és a technikus a jelek szerint kételkednek, mint ahogy kétségei vannak az igazgatónak is, de mit tehet, Bur-Malottke hatalom, közéleti kitűnőség.
A nagyhatalmú közéleti férfiúnak fogalma sincs a rá váró megpróbáltatásokról. A szalagokra vett két előadásában isten huszonkétszer fordult elő. Ezeket a technikus kivágta, Murke pedig előszámolta, hogy a változtatásnál a szót a legkülönfélébb esetekben - megszólítás, alany- és tárgyeset, stb. - kell a megváltoztatott szöveggel behelyettesíteni, ami a tervezett adásidőt is megnöveli. Így hát az előtte lévő és az utána következő műsorból is le kellett csippenteni valamennyit, ami szerkesztőiket ismerve nem látszott könnyen kivitelezhetőnek. Mindezt Doktor Murke angyali kedvességgel, szeretetre méltóan közölte.
"Bur-Malottke erősebben izzadt; magában elátkozta magát meggondolatlan aggályai miatt, és megkérdezte:
- A vágást, ugye, már végrehajtották?
- Igen - mondta Murke, kihúzott a zsebéből egy pléh cigarettadobozt, kinyitotta, és odanyújtotta Bur-Malottkénak: rövid, feketés hangszalagdarabkák voltak a dobozban, és Murke halkan így szólt:
- Huszonhétszer Isten, az ön hangján. Meg akarja tartani?
- Nem - mondta Bur-Malottke dühösen -, köszönöm."
Talán ez a kis részlet is érezteti doktor Murke szellemi fölényét Bur-Malottke fölött, pedig a jeles férfiú számos esszé- és művészettörténeti tárgyú könyvet írt, három folyóirat és két újság szerkesztő bizottságának volt tagja, s nem mellékesen a legnagyobb kiadó irodalmi vezetőjeként működött. Most azonban ez az apró változtatás mégis kiszolgáltatta, mert megmutatta, mennyire erkölcstelenül alkalmazkodik a mindenkori széljáráshoz. Ezt a megváltozott helyzetet doktor Murke kéjesen kihasználta, kis híján őrületbe kergetve Bur-Malottkét.
Kezdték az alanyesetekkel. Bur-Malottke csücsörített és szépen, tagoltan elkezdte: "Az a legfelsőbb lény, akit tisztelünk - az a legfelsőbb lény…"
"Murke az üvegfalon át hidegvérűen szemlélte, hogyan kínlódik Bur-Malottke", aztán váratlanul kikapcsolta a szalagot, "és gyönyörködve nézegette az elnémult Bur-Malottkét, mint egy kövér, igen szép halat az üvegfal mögött. Bekapcsolta magát, és nyugodtan beszólt a stúdióba:
- Sajnálom, de hibás volt a szalagunk, és arra kell kérnem önt, kezdje el elölről a nominativusokkal."
És Bur-Malottke saját csapdájába zuhanva újra kezdte. A második birtokos esetnél megint félbeszakították, s bár hevesen tiltakozott, talán káromkodott is, de végigmondatták vele a birtokos eseteket is.
Csoda-e, hogy doktor Murke megcsömörlött a hiteltelen szavaktól, álságos kijelentésektől, hazugságoktól, melyek napról napra zúdultak rá? Gondolkodó ember lévén gyógyszert keres, amelyek megvédelmezik a hazug lármázástól. Meg is találja. Az ő gyógyszere: a hallgatás. A technikusoktól megkapja azokat a kis szalagmaradékokat, amelyek üresen maradtak a felvételek során. Ezeket vitte haza összeragasztva. Gyűjtötte a maradékot.
Még csak három percnyivel rendelkezett. Nem csoda, "nem hallgatnak sokat az emberek". Pedig jobban tennék - gondolta doktor Murke.
Hogy ne kelljen ragasztgatnia, Rinát, a szerelmét arra kéri, "hallgasson rá" egy hosszabb szalagra. A lány végül rááll, s a szobában csend lesz csak a cigaretták parazsa világított. Mindketten a szívük dobbanását hallgatták. Sokkal emberibb és hitelesebb csendben, mint amit a hétköznapok hazug lármája kínált. A kivágott "isteneknek" is hasznát vette egy rendező, akinek pont ezek a szavak hiányoztak, hogy teljes legyen a felvétele.
Különös történet. Van benne valami nagyon nagy esély, amely mindenkinek megadatik, aki gondolkodik, nem válogatja hitét és meggyőződését, nem enged a különféle csábításoknak, és megmarad a hallása, hogy megkülönböztesse az igazat és a hamisat. Azokról szól, akik a dobozban a kisbárányt látják, és nem pénzzel tömik tele megalkuvásuk béreként. Szomorú, hogy ez a novella sok-sok évvel megírása után itt és most is időszerű, hiszen lépten-nyomon szembetaláljuk magunkat a hirtelen megvilágosodottakkal, akik letagadják múltjukat, és elhitetik a nem szívesen gondolkodókkal, hogy sosem hazudnak, mindig az igazság bajnokai.