Tévedett a Magyar Hírlap, amikor azt írta, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti Gyarmati Fannit, Radnóti Miklós özvegyét. A hibás közlést pontosította a lap; hogy magától tette-e, vagy esetleg a minisztérium embere szólt oda, azt nem lehet tudni. Egy biztos: az újság, naivan, azt hitte, hogy a költőóriás feleségének halála bizonyára a nemzet gyásza; úgy is fogalmazhatnék, hogy a lap hírszerkesztői egy pillanatra kiestek a szerepükből. Abból a szerepből, amely kiválóan tájékozott az ilyesfajta ügyekben, s jól tudja, hogy ezekben a vészterhes időkben, amikor Szakály-, emlékmű- és Sorsok háza-ügy tombol, akkor óvatosan kell bánni egy zsidóhalállal, még akkor is, ha kitért zsidóról van szó. Könnyű ilyenkor mellényúlni, mert nem biztos, hogy Radnóti Miklós, nem biztos, hogy a 102 évet megélt özvegy a fontos, hanem… De ezt már le sem merem írni. Nem, mert az egész eset oly szánalmas és oly jellemző a mai magyar kormányzatra. A kétlelkűségére. Az ember azt gondolná, hogy Jancsó Miklós esetéből talán tanult a kormány. Ez azonban túlságosan jóhiszemű megközelítés, azt feltételezi, hogy csupán mulasztás történt, azért nem szóltak időben a rendező halálakor, és Gyarmati Fannit is pusztán bürokratikus hanyagság miatt nem siettek saját halottnak nyilvánítani. Nem: nincs itt mulasztás, nincs itt hanyagság. Minden tudatos. Az "emberi" minisztériumban. Az embertelenség is.
