Az Ahogy tetszik előadásában a színészek hol kilépnek szerepükből és sminkelő, zsörtölődő, fáradt, vagy éppen mókázó kedvükben lévő csepűrágókként látjuk őket, hol visszalépnek a szerepükbe. Ráadásul nőket férfiak alakítanak, mint amúgy valaha Shakespeare-nél. Így adja Rosalindát Trill.
Vagy Céliát, akivel megosztja szomorú, majd jóra forduló sorsát, Fehér Tibor. De a neves, fantáziadús rendező azt is kiötölte, hogy Udvaros Dorottya viszont férfit formáljon meg, ő a mélázó, filozofáló, a világ létéről elmerengő Jaques. Aki ugye elmondja, hogy "színház az egész világ." Mit elmondja.
Magánszámot csinál a monológból, az Udvaros által játszott színésznő sokak által körülvéve megmutatja színészkollégáinak, hogy ő aztán mi mindent tud. Drámázik és közben csaknem trillázik. A lábát emelgeti égbetörő magasba. Bravúroskodik. Produkálja magát.
Le akar pipálni bárkit. És közben jócskán megmutatja a világ természetrajzát. Azt, hogy mindenki szerepet játszik, hogy nehéz a maszkok mögé bekukkantani, mert álcát hordunk egymás előtt, sőt, valószínűleg magunk előtt is.
A szereplőknek fehérre maszkírozott az arcuk, némiképp bohócok valamennyien, akik tükröt tartanak nekünk, gyakran karikaturisztikusan mozognak, és a beszédmódjuk is némiképp vásárian harsány.
Vagyis a herceg is bohóc, az udvaroncai is azok, a szerelmesek szintén, meg mindenki, ez egy feje tetejére állt világ, amiben már azt se tudni, mit mond valaki komolyan, és mikor tréfál, vagy szántszándékkal hazudik.
A maszkok elfedik az embert. Kóvályog mindenki, sodródik, nem találja a helyét, olyan az egész, mint egy karnevál, ahol a sokaságban elvesztik egymást azok, akik összetartoznak. És persze mindenki másba szerelmes, mint aki belé, senki nem találja a párját, a kapcsolatért kinyújtott kéz a levegőben marad.
Purcarete sötét színekkel fest vígjátékot. Időnként már-már kafkai kietlenségre utalóan sötét a világítás. De ennek a sötétségnek ezer árnyalata van. Festői színpadi tablók formálódnak a rendező állandó munkatársának, Helmut Stürmer díszlettervezőnek és Dragos Buhagiar jelmeztervezőnek a jóvoltából.
A hatalmas, patinás és persze fekete alaptónusú próbateremnek az óriási ablaka az ardennes-i erdőre nyílik. Ez a játék, az illúzió, a szép és lidérces álmok világa. Világosabb, mint a próbaterem. Biztatóbb a fény.
Mintha valami idilli festményt látnánk, zongorán lírai futamokat játszik Komlósi Zsuzsanna, és női ruhába bújtatottan, copfosan szaxofonozik Gyenes Béla. Aztán ezek a futamok válnak zaklatottabbá is, a történéseknek megfelelően.
Illetve olyan nagyon azért nincsenek történések. Leginkább víziók olvadnak egymásba. A rendező által kitalált színpadi képek hömpölyögnek. Olykor esetlegesnek, túlzottan ötletszerűnek tűnnek. És furcsa módon az elvileg játékosságról szóló produkcióban valójában nem elég a játék.
Amikor Purcarete a Kolozsvári Állami Magyar Színházban Puccini gyilkos humorú operáját, a Gianni Schicchit állította színpadra, valamennyi színész - mert zömében színészek és nem énekesek adták -, eszelősen markáns karaktert formált, ugyanakkor vérprofin kidolgozottak voltak a csoportmozgások, amik kifinomult mozgáskultúrát igényeltek. Ez Purcaretenél alapkövetelmény.
A kolozsváriakkal és az Edinburgh-i Fesztivállal közösen készített káprázatos Pantagruel sógornője rendezésében akrobatikus felkészültséget is igényelt a színészektől.
A Gulliver utazásaiban, amit a nagyszebeni Radu Stanca Színházban mutattak be, már alig hagyott valamit a szövegből, de olyan fancsali torz pofák tömkelegét halmozta egymásra, annyira elképesztő, gunyoros képek kergetőztek rohanvást, hogy száguldó, fölöttébb szellemes, és igencsak egyéni előadás kerekedett belőle.
Ezúttal sokkal kevesebb az ötlet. Kissé szétfolynak a jelenetek, és bár van bennük mozgás, elnyújtottságuk miatt már-már mintha állóképpé válnának.
A magyar színészek nem beszélik anyanyelvi szinten ezt a rendezői stílust, ez már akkor gond volt, amikor Purcarete a Troilus és Cressidát állította színpadra a Katona József Színházban.
Ezért valószínűleg az átlagosnál jóval hosszabb próbaidőre lenne szükség ahhoz, hogy olyan rá jellemző kimagasló eredményt érjen el, mint az előbb említett külhoni produkciókban.
A Nemzeti előadása mintha kicsit torzó lenne. Mutatja az ismert stílusjegyeket, de nem kiforrott, és nem elég erőteljes formában. Olykor a színész inkább csak jel a kompozícióban, mint felszabadult alkotótárs.
Szatyori Dávid Orlando, a szerelmes ifjú, aki berohangálja a próbatermet, meg az erdőt Rosalindáért, féktelen érzelmeitől
vezérelve. Reviczky Gábor Próbakőként, a bolondként és Eperjes Károly férfiúi rohamnak kitett parasztasszonyként adnak elő bohócszámot.
Bodrogi Gyula Ádámként időnként jelentőségteljesen végigmegy a színen. Mindenki, Újvári Zoltán, Kristán Attila, Schnell Ádám, Tóth László, Szarvas József, Rácz József, Farkas Dénes, Köleséri Sándor, Horváth Attila áldozatosan teszi a dolgát.
Igen szép mozzanatok vannak a produkcióban, de a telivér elevenség, az igazi, féktelen játékkedv, ami mindennek a fantáziadús, pontos kidolgozottságával társul, sok tekintetben hibádzik.