Nem tudjuk, sikerült-e Orbán Viktornak Pekingben rezzenéstelen arccal hallgatnia Hszi-Csin-Ping elnököt, amint Magyarország protokolláris méltatása során egyszer csak megköszönte, hogy "az elsők között" nyújtottunk "értékes segítséget" Kínának. Mármint az ország 1949-es újjáalakulását követő években. Hiába, a kínaiaknak egyrészt hosszú az emlékezetük, másrészt úgy tűnik, a fél évszázaddal ezelőtti, meg a mai Magyarország az ő szemükben jogfolytonos. Pedig bizonyára hallottak róla, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere 1944. március 19-től egészen az első szabadon választott kormány, vagyis Antall József kabinetjének megalakulásáig nem tekinti szuverén államnak Magyarországot, következésképp a kommunista párt vezette Kína megsegítésében sem önszántunkból vállaltunk részt, hanem szovjet utasításra. De ez a mellékkörülmény nem számít: Peking nem méricskéli kicsinyesen hálája kinyilvánítását.
Legalábbis a szavak szintjén semmiképp. A kézzelfogható dolgok azonban más lapra tartoznak. Noha Orbán azért utazott népes kísérettel, és azzal a kimondott céllal a héten Kínába, hogy komoly magyarországi befektetésekre bírja rá az ottani kormányt, valójában semmit sem kapott. Mert bármíly szépen is hangzottak a végül aláírt kölcsönös nyilatkozatok, nem tartalmaztak semmi konkrétumot. Pedig a magyar miniszterelnök igazán kitett magáért a vendéglátóinak oly kedves elismerésekkel; magasztalta "a reform és a nyitás" politikájának minden hatalmas eredményét, s amúgy általában Kína világraszóló jelentőségét, globális szerepvállalását.
Még arra is tellett tőle, hogy mindeme sikereket annak a "sajátos útnak tulajdonítsa, amelyet a kínai emberek az ország helyzetéhez igazítottan követnek" - vagyis lényegében készségesen feldícsérte a töretlen egypártrendszert -, majd biztosította partnereit: Magyarország határozottan kiáll az "egy Kína" elve mellett. Utóbbi kitétellel természetesen a Pekingben szakadárnak tekintett Tajvan ügyében tette le a maga szerény garasát, amit a házigazdák gyorsan jóvá is írtak; közleményük nagyra értékelte "a magyar fél helyes álláspontját".
Mindez mégsem volt elég annál a frazeológiánál többre, mint hogy üdvözöljék a magyar vállalatok ottani befektetéseit, a kínaiakat pedig továbbra is ösztönözzék a velük való együttműködésre. És érdemes figyelni a pontos fogalmazásmódra. A kormányközlemény arra buzdítja a kínai vállalatokat, hogy "a piaci viszonyokkal összhangban növeljék a jó minőségű magyar termékek importját". Vagyis említés sem történik a kínai kormány által támogatandó, netán meghitelezett beruházásokról, hanem csupán arról, hogy "a piaci viszonyokkal összhangban", tehát szigorúan racionális alapon, mindenféle kedvezményezettség nélkül vásárolnának "jó minőségű" magyar termékeket. Tőkeinjekcióról, hitelprogramról, állami garanciavállalásról nem esik szó.
Ami persze egyáltalán nem meglepő. Orbán ugyan előadta odakinti hallgatóságának, hogy két év múlva négy százalékos (!) lesz a magyar gazdasági növekedés, mi több, aki velünk üzletel, az Európa "legversenyképesebb gazdaságával" kerül kapcsolatba, dehát a kínai elemzők nyilvánvalóan ismerik a mindennek ellentmondó számainkat, az eddigi és ezután várható, nem épp rózsás trendeket, úgyhogy pontos fogalmaik vannak az ország reális teljesítőképességéről. Hagyományos udvariasságuk persze tiltotta, hogy kiigazítsák a vendéget; annál is inkább, mert átlátták, hogy nem őket nézi hülyének, hanem saját, belföldi publikumát. Megértették, hogy a miniszterelnök, mintegy választási kampánya részeként, voltaképp haza beszél, és ezért nagyvonalúan elnézték azt a modortalanságot, hogy őket használja közönségként a blöffjeihez. Mindegy is volt, hiszen már előre eldöntötték, hogy semmit sem fognak kockáztatni; a kínai kormány nem kötelezi el magát hosszútávú projektekre az instabil magyar viszonyok között.
Miután egy ilyen magas szintű találkozó előkészületei meglehetősen alaposak, és igazában semmi későbbi meglepetésnek nem engednek teret, Orbán Viktor persze maga is jól tudta, mire számíthat Pekingben. Főként, hogy mire nem. Látogatásától leginkább kommunikációs hozamot remélt: itthon kívánta felmutatni az úgynevezett keleti nyitás újabb fegyvertényét. Moszkva után - ahol Paks bővítéséről ugyebár "az évszázad üzletét" kötötte meg Putyinnal - legalább a látszatok szintjén mindenáron folytatni akarta a diadalmenetet, és a kormánypárti média gondoskodott is arról, hogy ezt a valójában meddő kínai utazást óriási jelentőségű kormányközi megállapodások megszületéseként láttassa. Holott hangzatos, ám semmitmondó frázisokon kívül nem hozott a konyhára érdemleges áttörést a kétoldalú kapcsolatokban - bár végül kétségkívül aláírták, hogy "a feleknek erősíteniük kell a kommunikációt és koordinációt, a gyakorlati együttműködést". Ám ez a semmire sem kötelező, tartalmatlan jókívánság üresen kong.
De hiszen Orbán nem is azért húzta elő a kínai kártyát, hogy vigye a bankot; csak megint egyszer meg akarta mutatni ország-világnak, az ő lobogóját már a keleti szél fújja.
Bizony, nem szívesen lennénk a "hanyatló Nyugat" helyében.
