Az óriási fényképen csak első ránézésre Sztálin látható, valójában Gáspár Sándor, a színész az, akinek veszett jó a maszkmestere, és az átlényegülő képessége. Cserhalmi György rendezésében a Mesterkurzus című darabot látjuk, ami 1948-ban, a Szovjetunióban játszódik.
De persze mindazokról a korokról regél, amikor a politika ahelyett, hogy szolgálna, bele akar szólni mindenbe. Rá akar telepedni bármire és bárkire, így a művészetekre, és a művészekre is. Irányt akar szabni. Akik nem illenek be a sorba azokat is be akarja oda terelni, hol mézesmadzagot húzogatva előttük, hol akár nyílt erőszakot alkalmazva.
Mindez gyakran kisebbségi érzéssel is társul, a politikusok olykor azért sejtik, hogy valami olyanba akarnak beleavatkozni, amihez nem konyítanak, sőt esetleg műveletlenek, korlátoltak hozzá. És ez még inkább felbőszítheti őket, hatalomban is kicsinek érezhetik magukat, ami haragot gerjeszthet.
Ez pedig előhozhatja azt a vágyat, hogy eltiporják, amit föl sem érnek ésszel, esetleg le is nézzék, semmibe vegyék, hiszen úgy kevésbé zavarja a köreiket, az önértékelésüket.
Erről regél a Mesterkurzus, ami sok tekintetben dermesztően aktuális. David Pownall darabja meglehetősen epés, és, bár olykor szétfolyó, nem egészen világos, hogy kőkemény szatíra akar-e lenni, vagy azért hajlik a könnyedebb szórakoztatás irányába, de mindenképpen nagy lehetőséget biztosít négy színésznek.
Akik szerepük szerint be vannak zárva Bukta Imre nyomasztó, kietlen terébe, mint vadállatok a ketrecükbe, és vagy szétmarcangolják egymást, vagy valamilyen állapotban azért kikerülnek élve. A történet szerint Sztálin, aki nyilvánvalóan élet-halál ura, az írók elleni hadjárat után meg akarja regulázni a zeneszerzőket is. Magához rendeli Prokofjevet, Sosztakovicsot, és fő kultúrakorifeusával, Zsdanovval fogadja, vodkával erőszakosan is vedelteti őket.
Kezdetben van a puhatolódzás, a szép szóval kérés, de e mögül is egy-egy árulkodó gesztussal, hangsúllyal kibukik a fenyegetőző hatalmi arrogancia. Sztálin először a jó diktátort játssza, Zsdanov a goromba, kiabáló famulusa, szerintem Kuna Károly túl sokat is üvölt, csaknem alapjáratban, innen már nehéz bármit is fokozni.
A zeneszerzők fejére olvassák, hogy formalisták, nem elég közérthetőek, nemzetiek, optimistább, egyszerűbb műveket várnak tőlük. László Zsolt adja azt a Sosztakovicsot, aki úgy hiszi, hogy innen még emelt fővel ki lehet kerülni. Halogat, taktikázik. Derzsi János a már öreg, megtört Prokofjev, ő is igyekszik őrizni belső tartását, szakmája becsületét, de rá kell jönniük, ha nem engednek, vagy mehetnek messzi száműzetésbe, vagy a megsemmisülés vár rájuk.
Magasztos eszmék keverednek kisszerűséggel. A szín balszélén található egy klotyó, a birodalom ura, Sztálin is onnan keveredik elő, ekkor ő is kiszolgáltatott, ahogy a sok piálástól, meg dühtől is meg-megroggyan, végtelen hatalma és fennhéjázása dacára sebezhető.
Zsdanov pedig még mielőtt a zeneszerzők megérkeznek rosszul is lesz, rémült idegességgel gyógyszert vesz be, fetreng a pamlagon, ebben a világban nem lehet jótállni senki egészségéért. Valamennyire mindenki idegroncs. Az állandó félelem, bizonytalanság megteszi a magét.
Hatalmi és művészi nagyvadak küzdenek egymással. Akkoriban, úgy látszik, nem feltétlenül a kisszerűeket akarták megvenni kilóra. Némi minőségérzék azért még mutatkozott. De persze a nagyokat is le akarták rántani a porba, agyonalázva, megtört gerinccel, elvtelen talpnyalásra késztetni.
A csúcsjelenet az, amikor Sztálin kitalálja, hogy így négyen, szerezzenek közösen zenét. Egyszerű, giccsbe hajló dallamok jutnak eszébe. Ezeket gondolja hazafiasaknak. Érzeleg. Zsdanov lelkes. A két zeneszerző megborzong, összenéz, próbálja továbbfejleszteni, megnemesíteni a giccset, igyekszik belelovalni magát, de hát, ami képtelenség, ami nem megy, az nem megy.
Aztán mégis vannak olyan történelmi korok, amikor az abszurdumot akarják erőltetni, és ez látszólag, akár elég sokáig, sikerülhet is, de aztán menthetetlenül kipukkad a valószínűtlen nagyságúra fújt lufi.