A Népszava szerkesztőségében megkérdeztem újságírót, szerkesztőt és fotósokat is, hogy tudják-e ki volt Szélpál Árpád? Hát nem volt sikerem. Ekkor jöttem rá, hogy talán Albertini Béla az egyetlen, aki érdemben ismeri munkásságát, hiszen már a múlt század 80-as éveinek elején levélinterjút készített vele a Fotóművészetben. Nekem azért jutott eszembe, mert láttam az utcán egy hasonló pózban fetrengő embert, mint az ő egyik, 1928-ban készült képén. Aztán meg véletlenül a kezembe került egyik nekem írt levele, és megszólalt a lelkiismeretem. Amikor 1982-ben először jártam sceaux-i otthonában, hideg, kimért és bizalmatlan volt. Nem engedte bekapcsolni a magnót és úgy éreztem, szinte élvezi igyekezetemet, hogy pontosan próbáltam jegyzetelni az elmondottakat. Aztán több levelet írt, és már inkább azon fáradozott, hogy leírja élete fontos állomásait, nehogy már valamit félreértsek.
FOTÓ: SZÉLPÁL ÁRPÁD
Tizenhárom éves kora óta fényképezett és tizenhárom éves korában írta első versét is. A fényképezés és a versírás végigkísérte egész életét. "Nem ugyan azon a síkon - mondta - nem mindig egyidőben, de mindig egymást kiegészítve." Apja szabómester volt Törökszentmiklóson, aki szűkös körülmények között nevelte öt gyermekét. Lakatosnak tanuló bátyjától kapta első fényképezőgépét, egy Browning-Kodakot 1914-ben. Törökszentmiklóson nem volt senki, akinek gépe lett volna, a község egyetlen fényképészén kívül, aki az új párokat és az iskola végzős növendékeit fotózta. Szélpál elrévülve emlékezett arra, hogy fényképezhette volna a legelőről hazatérő teheneket, az embervásárt, a heti piacot, de mindezt ekkor még csak szemeivel rögzítette. Gépével először a szüleit örökítette meg, aztán azt, ami a látását felébresztette. Azt mesélte, hogy akkor készítette élete legérdekesebb képét, amikor sikerült elkapnia egy újszülött kiscsikót, amint először próbál lábra állni. Fényképeit 1926 körül mutatta meg Kassáknak és válaszút elé érkezett. El kellett döntenie, hogy mihez kezd magával, ha meg akar élni abban a nehéz világban. "Kassáktól komoly lökést kaptam a fényképezéshez - emlékezett. Vele vitatkozva alakult ki a fényképezésre vonatkozó véleményem. A versírásban is ő volt az első mesterem."
Megfogadta Kassák tanácsát és vett egy használt 9x9-es, lemezes, tükörreflexes, Zeiss-Tessar lencséjű gépet (még látogatásomkor meg volt neki, 50 év múlva is). A géppel rögtön lefényképezte Kassákot és Kassák anyját a "Mutter"-t is. Ezt a képét Kassák ki is rakta a lakása falára. Első riportja 1929-ben jelent meg a Népszavában. Nyomortanyák című riportját a főszerkesztő azután rendelte meg, miután megmutatta neki addig készült képeit. Ettől kezdve éveken át, minden héten a vasárnapi számban megjelent egy képes riportja és 1933-ig a fényképezőgép ugyan azt a szerepet töltötte be életében, mint a toll. Ekkor értette meg, hogy gépe nem arra való, hogy képeket csináljon, hanem arra, hogy bemutassa amit lát és amit mások nem akarnak látni. Fényképkiállításon soha nem vett részt, viszont 1931-ben megszervezte a munkásfotó múzeumot, azzal a gondolattal, hogy a fényképezőgéppel igazabb történelmet lehet írni, mint amilyet a történetírók írnak.
Visszatekintve, ő maga állapította meg, hogy munkásságában a "szocialista lelkiismeret" köszönt vissza. A Népszava 1929. november 1-jei számában megjelent "A mi mártírjaink" című anyagáért három hónapot töltött gyűjtőfogházban. Az írás mellett megjelenő képeit "súlyosbító körülményként" értékelte a Töreky tanács. Kapcsolatban volt a Kassák vezette Munkakörrel, de tagja sose lett, pedig a látás felszabadításáról, a meglátás fontosságáról szóló nézetei és döbbenetes erejű képei miatt kézenfekvő lett volna. Talán Kassákhoz fűződő érdekes viszonya a magyarázat. Mindig a legnagyobb tiszteletben tartotta, és soha nem felejtette el, hogy Kassák volt a mestere. A Munka kör kiállításáról éppen az ő kérésére írt a Népszavában. "A képek megítélése vitáinkban elvi síkra terelődött, és nem értettünk egyet" - fogalmazott Szélpál. Kassák számára a művészet volt a valóság és kijelentette: "A munkásosztályt nem sorvasztó nyomorúsága, hanem alkotóereje teszi elhivatottá az új társadalmi rend megformálására." Szélpál meg nem így gondolta. Szerinte a sorvasztó nyomorúsággal kell először leszámolni, mert ez akadályozza az alkotóerő kiteljesedését.
A Népszavában megjelent "A mi életünkből" kiállítás bírálata után Kassák már ellenségnek tekintette. Vélt és valós sérelmei elégedetlenséget eredményezett, minden vele ellentétes álláspontot, csoportja működését bíráló véleményt, személyes támadásnak vélt. Szélpál 1934-ben a Népszava irodalmi rovatához került. A napi újságírói munka akkor már annyira lefoglalta, hogy nem jutott sem ideje, sem ereje a fényképezésre. 1939 januárjában érkezett Párizsba, mint a Népszava tudósítója. A világháború után újra küldte tudósításait telefonon a lapnak, ameddig lehetett. Fényképekről ekkor már szó sem volt, de ő azért fényképezett, és mint 1984-ben mondta, "még ma is fotózok, ha látok valamit."
Hogy fényképei emlékeimben felbukkantak a feledés homályából, most úgy érzem nem kell pirulnom egyik levelének utolsó mondata miatt:"Köszönöm, hogy nem felejtett el."
