- Ön szerint van még ma Magyarországon olyan ember, aki ha meghallgat egy politikai kampánybeszédet vagy ránéz egy kampányhirdetésre, nincs tudatában annak, hogy őt most manipulálni akarják?
- Ez azért nehéz kérdés, mert a hallgató attitűdje határozza meg azt, hogyan értelmezi a hallottakat. Teljesen másképp viszonyul egy kampánybeszédhez egy olyan ember, aki híve annak a politikai csoportosulásnak, aminek a kampányát hallgatja, vagy pedig éppen az ellenfele. Aki utóbbi csoporthoz tartozónak véli magát, az élből manipulációnak fogja értelmezni azt, amit hallott, a hívő azonban az igazság kinyilatkoztatásának. Ezért ebben az esetben nem maga a manipuláció definíciója az érdekes, vagyis, hogy annak alanya nincs tudatában a manipulálásának. Az más kérdés, hogy ha én, mint párthívő ember érdekelt vagyok abban, hogy elhiggyem a szónok mondanivalóját, akkor a tudatomból ki is rekesztem az ezt cáfoló információkat.
- Főleg hollywood-i filmekben fordul elő, hogy egy elnök-, vagy képviselőjelölt éppen azzal tud felülemelkedni az ellenfelein, hogy "kimondja az igazságot", és szónoki fordulatok helyett hétköznapi módon beszél a választókhoz. Van az ilyen típusú politikusi őszinteségre valamilyen egyetemes, emberi igény?
- Az alapvető dilemmája minden ilyen típusú megnyilatkozásnak, hogy a hitelesség benyomását kelti, miközben persze manipulálni is akar. Ezt leginkább olyan módon lehet megtenni, hogy különböző információelemeket, adatokat úgy rak össze a szónok, hogy abból kimondatlanul az a következtetés adódjék, amit ő akar. Vagyis a megszólított választó látszólag maga vonja le a következtetést, nem a politikus mondja ki. Ez így önkéntelenül is hitelesebbnek hat, hiszen attól gondolom igaznak, hogy én vontam le a következtetést, és nem erre vezettek rá.
- Hol húzhatunk határvonalat a politikai manipuláció és a politikai hazugság között?
- A hazugság voltaképpen egy egyenesebb, nyersebb változata a manipulációnak. A manipuláció olyan hazugság, amin nem bukik le az illető. Ilyen értelemben éles határ nincs.
- Ha elhallgatok valamit, egyszerűen nem beszélek valami fontos tényről, ami számomra kényelmetlen, az manipuláció vagy hazugság?
- A legeredményesebb hazugság az elhallgatás. Hiszen könnyű kibújni a hazugság vádja alól azzal, hogy "bocsánat, csak elfelejtettem". A kimondott állítást viszont már nem lehet meg nem történtté tenni.
- Hazugság és manipuláció előfordul a pozitív és a negatív kampányban is. A bizonytalan szavazók viszont általában azt mondogatják, hogy a negatív kampánytól azért undorodnak, mert megvetik a sárdobálást, a sértegetést, a pozitívtól pedig azért, mert már nem hisznek a politikusok ígéreteinek. Őket hogyan lehet megnyerni?
- Nem jó megközelítés, ha abból indulunk ki, hogy mit mond az illető a pozitív vagy a negatív kampányról, mivel ez ritkán van összefüggésben azzal, ami a tényleges választói viselkedését, cselekedetét befolyásolja. Minden kampányban van masszív negatív kampány. Hiába utálják az emberek, mindenki tudja, hogy ez az, ami hat. Hiába mondja azt az illető, hogy "fúj" és köp egyet, amikor a választáson ikszelni kell, egy karaktergyilkossággal, negatív kampánnyal kinyírt politikusra nagy valószínűséggel nem fog szavazni.
- Ellen lehet állni a karaktergyilkosságnak?
- Nagyon nehéz. A legveszélyesebb a negatív kampányban, hogy iszonyatosan nehéz ellene védekezni, hiszen ez lényegében rágalmazás. Az eszével úgy gondolja a választó, hogy "látom, ki akarják csinálni, rágalmazzák", mégis ott marad a bogár a fülben. Maximum annyit lehet ilyenkor csinálni, hogy ellentámadást indítunk: "Ha te negatív kampányt folytatsz ellenem, akkor én is negatív kampányt folytatok ellened". Ez látható az óriásplakátokon. A Fidesz kiírta, hogy "ne adjunk nekik még egy esélyt". Az MSZP pedig kiírta, hogy Simicska és Orbán már jól él.
- Mit gondol arról a fajta befolyásolási módszerről - amelyet most főleg a jobboldal alkalmaz -, hogy bizonyos kifejezéseket, mondatokat sulykolnak állandóan. Minden egyes sajtótájékoztatón, sajtóközleményben, bármiről is van szó, biztosan emlegetik a rezsicsökkentést, a "bukott baloldalt" és a többi. Ez nem taszítja inkább az emberek többségét?
- Ez egy nagyon hatékony módszer, mert a viselkedést elsősorban a nem tudatos attitűd befolyásolásával lehet módosítani. Goebbels nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy ha egy hazugságot számtalanszor elismételünk, és azt megfelelő odaadással, módszeresen tesszük, akkor az emberek azt igazságként fogják fel. Ha valamit folyamatosan sulykolnak, a választó lehet, hogy tudatosan így reagál: "Na, már megint ezzel jönnek, a könyökömön jön ki". De ettől még ezek a lózungok belelopják magukat a fejébe, és óhatatlanul hatnak.
- A manipulációhoz nem kellenek a szavak mellé tények is? Mi van akkor, ha egy kormánypárt azzal kampányol, hogy jobban élünk, jobban teljesítünk, de az állampolgár mégis ennek az ellenkezőjét érzi?
- Ebből a szempontból valóban létezik bumeránghatás, ha a nyilvánvalóan fehérre azt mondják folyamatosan, hogy fekete. Fordított bumeránghatása volt 2006-ban a Fidesz "Rosszabbul élünk, mint négy éve" kampányának. Egyrészt nyilvánvalóan nem volt igaz, másrészt a negatív dolgok sulykolása általában arra áramlik vissza, aki ezt teszi.
- Mennyire játszanak szerepet a választók döntésében azok az egyéni sérelmek, amelyek nem vezethetők vissza közvetlenül valamilyen kormányzati intézkedésre, mint például egy bebukott devizahitel?
- Igen, ez része lehet a döntésnek, de a többség nem ilyen analitikus módon gondolkodik.
- Mi játszik nagyobb szerepet a kormányellenes, úgynevezett protest-hangulat kialakulásában? Az egyéni motiváció erősebb-e, hiszen az ember végül is a szavazófülke magányában hoz döntést, vagy ez egy szociálpszichológiai jelenség, azaz az elégedetlen emberek képesek egymást meggyőzni, hogy leszavazzák a kormánypártot?
- El tudok képzelni egy olyan típusú választói mérlegelést, főleg a bizonytalanoknál, hogy a pártok palettáját végignézve arra jut az ember: "hát mégis csak a Fidesz az, ami egy ütőképes párt". De azért közben ott vannak a rossz érzések. Hiszen elég sokat hazudtak, elég brutálisan csaptak bele nagyon sok érdekkörbe. Hiába profi a kommunikációjuk, egy ilyen "kis berzenkedés" biztosan kialakult sokaknál, noha úgy gondolják, az volna jó, hogyha a Fidesz kormányozna tovább. De ezek a kis berzenkedések összeállhatnak egy "mindenki Jézusra gondol és Pilátust mond" típusú reakcióvá, és végül azt mondja az illető: "Ezek úgy is nyernek, úgyhogy inkább máshoz húzom az ikszet".
- Sikeresen aknázhatja ki a protest-hangulatot a közelmúltban létrejött ellenzéki összefogás? Hiszen a szövetségben több olyan politikus is van, akik nem is olyan régen még keményen bírálták egymást. Elég idő van még a választásokig, hogy meg tudják győzni a bizonytalanokat: tényleg egy csapatot alkotnak?
- Nem hiszem, hogy az emberek túlnyomó többsége különösebben foglalkozna ezzel az egész dologgal. Nem izgatja őket, hogy ezek a politikusok vitatkoztak-e még három héttel ezelőtt, vagy sem. Ezek másodlagos szempontok. Persze, akik a politikával hivatalból foglalkoznak, mint az újságírók vagy a politológusok, komolyabban számolnak ezekkel a tényezőkkel. Az átlagembernél, aki végül eldönti majd a választást, annál ezek a finomságok kevésbé számítanak.
- Gyakorlatilag permanens kampány van évek óta. Mik azok a legkedveltebb, finomabb vagy durvább eszközök, módszerek, amit most alkalmaznak a különböző politikai oldalak? Tudtak-e új dolgokat behozni, vagy csak a bevált fogásokat alkalmazzák?
- Nincsenek új módszerek, hiszen eleve nincsenek olyan borzasztó változatos lehetőségek a politikai kommunikációban. Ígéretek és szimbolikus gesztusok vannak. A rezsicsökkentés üzenetére borzasztóan rákattant a Fidesz, hiszen ez egy tipikusan egy olyan üzenet, ahol el lehet hallgatni a tényleges, bonyolultabb összefüggéseket, és a felszínen ez egy egyértelműen üdvözlendő gesztus. De megint csak veszélyt jelenthet a bumeránghatás, hogyha túlságosan, erőszakosan rájátszanak, túllihegik a témát. A rezsicsökkentés voltaképpen ugyanolyan jellegű választási ígéretként fogható fel, amelyet minden kampányban csinálnak. De ez most egy kicsit konkrétabb és kézzelfoghatóbb.
- Idén három választás is lesz Magyarországon, a parlamenti, az európai parlamenti, illetve az önkormányzati. A politológusok sokszor emlegetik ilyenkor a "győzteshez húzás elvét", azaz, ha egy párt megnyeri a parlamenti választást, akkor valószínűleg az utána következőn is sikert fog elérni. Hogyan működik ez a jelenség a választók fejében?
- Ez nem törtvényszerű, de eléggé tipikus jelenség. A legtöbb ember szeret a nyertes oldalon, illetve a többséggel lenni. Tehát ha azt látja, hogy ez a nyertes oldal, akkor szívesen csatlakozik. Sőt, van ennek egy pszichológiai vetülete is. A bizonytalan szavazó például sok esetben egyszerűen elfelejti, hogy ténylegesen kire is szavazott, és amikor megtudja, hogy ki győzött, akkor úgy emlékszik, hogy ő a győztesre voksolt. A bizonytalanok durván 10 százalékánál fordul ez elő. Ez nem képmutatás, hiszen az illető őszintén így emlékszik. De létezik olyan választói viselkedés is, ha valaki például "tiszta szívből" nem akart a parlamenti választáson győztes pártra szavazni, "csak jobb híján", akkor az önkormányzati választásoknál kompenzál, és az ellenoldalt választja. Amikor 1990-ben az MDF magasan nyerte a parlamenti választásokat, pár hónapra rá magasan a másik oldal nyerte az önkormányzatit. Tehát mind a két forgatókönyvnek lehet esélye, attól függ, hogy éppen milyen a közhangulat.
- Ön szerint mi az oka annak, hogy a közvéleménykutatások szerint hiába jelentős a protest-hangulat, sem az ellenzéki pártok, sem a civilek és a szakszervezetek által szervezett tüntetéseken nincs mérvadó tömeg? Jellemzően pár száz, ezer ember jelenik meg ezeken a rendezvényeken.
- Ez egyrészt kulturális kérdés. Franciaországban óriási hagyománya van az ilyen típusú politikai viselkedésnek, szemben mondjuk Hollandiával, vagy Nagy-Britanniával, ahol sokkal ritkább. Ez a mi kultúránknak sem része igazán. Másrészt pedig van nálunk egy nagyon-nagyon mély, és eléggé megalapozott pesszimizmus a politikával szemben. A magyar társadalom sokkal bizalmatlanabb a politikai szereplőkkel, mint a nagyobb hagyományú demokráciákban. A civil szféra pedig hagyományosan gyenge Magyarországon. Ezt csak nagyon jó szervezettséggel és sok pénzzel lehet ellensúlyozni, ezt teszi a Fidesz a békemenetekkel. A spontaneitás nagyon ritka. De volt rá példa a rendszerváltozás idején, például a bős-nagymarosi gát elleni tüntetés, amely spontán és hatalmas megmozdulás volt. Magyarországon is kialakulhat ilyen közhangulat, amikor tömegek mozdulnak meg, de ez nincs benne a "normál üzemmódban", mint a franciáknál.
- Ma is él a kádárista kispolgár vagy néplélek? Változtunk 1989 óta ebből a szempontból, vagy tényleg szinte ugyanott tartunk? Mintha a Fidesz éppen ezt a néplelket szólította volna meg a magyar társadalomban.
- Az, hogy egy adott társadalomban a paternalizmus iránti attitűd milyen, az egy nagyon tág időhorizontú dolog. Több generáció kell ahhoz, hogy bármilyen kisebb módosulás legyen. A magyar társadalom most már lassan második évszázada különböző paternalista, tekintélyelvű társadalmakban szocializálódik. Az utolsó ilyen a Kádár-rendszer volt, és a társadalom jelenlegi többsége még ebbe született bele. Erre jól lehetett bazírozni, és ezt a Fidesz nagy sikerrel meg is tette. Vagyis az 1989 óta tartó változást nem gyorsította, hanem inkább lassította. A tekintélytől továbbra is rengeteg dolgot várunk, és a spontán, egyéni felelősségvállaláshoz nem fűlik a fogunk.
- Ezt a felfogást meg tudjuk egyáltalán haladni?
- Persze, csak foglalkozni kell vele, mint az angol gyeppel. Háromszáz év, locsolni, nyírni, hengerelni...