Politikusnak kiváltképp jóleső érzés, amikor az ideológiai értelemben vett túloldalról igazolják vissza, hogy igaza van. Amikor nem barát, szövetséges, harcostárs erősíti meg véleményében, hanem olyan valaki, aki alapvetően más nézeteket vall, de az övéi körében megkérdőjelezhetetlen tekintély, akinek a szava messzire elhallatszik. Ilyen ember John Lukacs, a néhány napon belül 90. életévét betöltő történész, aki 67 esztendeje az Egyesült Államokban él és kifejezetten a konzervatív oldalhoz tartozik. S akit, mint az egyik szombati lapban írja, a mostani miniszterelnök évekig figyelmével és barátságával tisztelt meg.
A professzor, akire Orbán Viktor állítólag régebben odafigyelt, ugyanazt mondja, amit én: történelmi hiba az országot évtizedekre Moszkvához láncoló paksi paktum. Szerintem gazdaságilag is borzasztó tévedés, de ezt most tegyük félre, nézzük csupán a lépés lényegét. Ahogy John Lukacs fogalmaz, egy ország eredményessége, sorsa, jelleme - nem gazdasági részlet. „Egy ország lényegét azt teszi, hogy kik vagyunk, hova tartozunk.”Országalapító Szent István király, akinek szűkebb pátriámban, Veszprémben méltó szobra áll, egykor történelmi döntést hozott: Bizánc, a Kelet helyett Rómát, a Nyugatot választotta. Voltak azután vezetők, akik mással próbálkoztak. Ady Endre kétségbeesetten írt a Kelet és Nyugat között ingázó, kikötni képtelen kompországról. Amikor 1999-ben Magyarország a transzatlanti védelmi szervezet, a NATO tagja lett, majd 2004-ben egy sikeres és meggyőző népszavazást követően közös szándékkal beléptünk az Európai Unióba, úgy gondoltuk, hogy végleg megérkeztünk oda, ahová több mint ezer éve vágytak az előttünk járó generációk, és ahová mi is tartozni szeretnénk. Oroszországot, érdekeit, kultúráját, historikus eredményeit tiszteljük, szívesen építünk vele kölcsönösen előnyös kapcsolatokat, de tartozni a Nyugathoz szeretnénk. Tegye fel a kezét a Fidesz szavazók közül az, aki ezt nem így gondolja! A többség, aki velünk együtt Európát tartja alapvető partnerünknek és jövőnknek, most elgondolkozhat azon, érdemes-e kitartania Orbán Viktor mellett.
Minden szélkakasnak becsületére válna az a pörgés, ahogyan Orbán Viktor változtatja a nézeteit. Ehhez magánemberként, sőt, politikusként is joga van. Állami vezetőként, megválasztott miniszterelnökként azonban nincs ilyen lehetősége. Mandátumát arra kapta, hogy az országot felvirágoztassa. Az alkotmány, amelyre annak idején felesküdött, nem teszi lehetővé, de még a saját magának íratott alaptörvény sem, hogy egyszemélyi döntéssel szembeforduljon az ország eddigi konszenzusos akaratával. Ha megteszi, azzal gyakorlatilag puccsot követ el. Hat évvel ezelőtt még – tévesen ugyan, de ez még nem bűn – a szocialista kormánynak tulajdonított ilyen szándékot, és fel volt háborodva. Most ő megteszi azt, amit 1990 után egyik kormányfő sem, pedig még olyan is volt köztük, aki a Szovjetunióban tanult és folyékonyan beszélt oroszul: Moszkva kedvéért sutba dobja az európai és transzatlanti szövetséget. Ez pedig bűn, vagy annál is több, hiba.
Ez az ember egykor az Országgyűlés európai integrációs bizottságát vezette. Amikor áprilisban megnyerjük a választást, létre fogjuk hozni neki az Országgyűlés idegen hatalmakhoz dörgölőző és elvtelenségi bizottságát, amelyben elnöki posztot kap. Mellékállásban tarthat fociedzést a felcsúti kölyökcsapatnak, úgyis mindig arra vágyott.
Még hetven nap, kerek tíz hét, és dönteni kell. Szerintem egyszerű és világos a választás: Európa, béke és Összefogás vagy orosz kiszolgáltatottság, állandó háborúskodás és Orbán Viktor.
Minden tiszteletem John Lukacsnak!
