A magyar kormányzat hátsó szándéka egyértelmű. Azért szükséges a német megszállásnak emléket állítani, mert áll már a fővárosban egy szovjet hősi emlékmű. E jelképes gesztust követően egyenlőségjelet tehetnek majd a rezsimhez hű történészek a szovjet, illetve német okkupáció közé, ami teljes összhangban áll a hírhedtté vált Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat vonatkozó szövegrészeivel. Közhely, hogy a Fidesz a választások közeledtével egyre hevesebben udvarol a szélsőjobboldali szavazóknak. Ezért nem vesz tudomást a kérészéletű Második Köztársaság létezéséről csakúgy, akár "az átmenet két zavaros évtizedéről". És figyelmen kívül hagyja azokat a kardinális különbségeket is, amelyek a Wehrmacht, illetve a Vörös Hadsereg Magyarországra történő bevonulása között fennállnak.
Ma már tudjuk, hogy Kassa bombázása provokáció volt. Mégis ez adott ürügyet Bárdossynak, hogy Hitler határozott ellenkezésének dacára(!) hadba lépjen a Szovjetunió ellen. A Führernek per pillanat fontosabb volt a Barbarossa-hadműveletben való román részvétel; tartott tőle, hogy a magyarok csatlakozását az akcióhoz Bukarest nem nézi jó szemmel. Moszkva is minden diplomáciai eszközt bevetett annak érdekében, hogy a magyar vezetőket rábírja legalább a semlegességre. Mindhiába. Trianon revíziója érdekében túl kellett licitálni a románokat szövetségesi hűség tekintetében. És a magyar részvételt magyarázza még a Horthy-rendszer elementáris gyűlölete a szovjethatalom iránt. (Igaz, utóbbi nem magyarázza a másik baklövést: a hadüzenetet az Egyesült Államoknak Pearl Harbor után.) A Vörös Hadsereg egy megtámadott ország haderejeként, ellentámadás keretében jutott el hazánkba.
Egészen más a helyzet a német megszállással. A román kiugrást követően Hitler egyre bizalmatlanabbul szemlélte magyar szövetségesét, s végül az erő alkalmazása mellett döntött. Az ostoba Horthyt tárgyalás ürügyével Klessheimbe csalta, s az úgynevezett Margaréta-hadművelet során bevonultatta csapatait Magyarországra. Az új kormányfő az addigi berlini nagykövet, a németbarát Sztójay Döme lett. A Wehrmacht megjelenésével hazánk szuverenitása nem szűnt meg teljesen, de ez az okkupáció kétségtelenül a nemzetközi jogba ütközött.
Tisztában vagyok a szovjet megszállók bűneivel. A zabrálásokkal, a tömeges nemi erőszakkal, az esetenkénti gyilkosságokkal, a kényszermunkára hurcoltak szenvedéseivel. (Gyorsan hozzátenném: Ukrajnában harcoló dédapám elbeszélése szerint a magyar királyi honvédség sem bánt odakint kesztyűs kézzel a muzsikokkal.) Amikor azonban a közszolgálati tévéből arról értesülök, hogy a szovjetek által elhurcoltakra, valamint a doni áttörésre emlékeznek országszerte, hiányérzetem támad. Nézem az egykori áldozatok hozzátartozóit, látom a könnyes arcokat, a lobogó mécseseket, hallgatom a megemlékezéseken szónokló papok kenetes szavait, és csak egyet nem értek. Senkinek nem jut eszébe megkérdezni, mindezt a nyomorúságot vajon ki szabadította nemzetünkre?
Bizony: a lovas tengerész!
