Szó mi szó, izmos nézettségnövelő munkát végzett a produkció „sorozóbizottsága”, csupa olyan ember zupálhatott be, akinek külső vagy belső tulajdonságai garantálják a konfliktusokat – a társakkal, saját magukkal, vagy mindkét „féllel” egyszerre.
Így esik meg, hogy a nyerítve nevető, érzelmes és naiv tehenészlányra hajazó szereplő részegen végigcsókolózza az éjszakát a biszex – egyébként szimpatikusan józan – pincérnővel, majd másnap ordítva zokog, hogy ezt mindenki látta, de legesleginkább a csóri mamája. Így esik meg, hogy a szépfiúnak kikiáltott siheder az egyik pillanatban még bőszen helikopterezik (értsd: faszpörgetés) letolt gatyával a hölgykoszorú előtt, hogy aztán taknya nyála egybefolyjon, midőn bömbölve panaszolja, hogy nem tudja megdönteni a vágyott leányzót, pedig a való életben neki biz’ senkinek sem kellett könyörögnie.
És így esik meg, hogy menthetetlenül összezuhan a kifutópályák csillogásához szokott modell, miután pár órányi együttlét után nem futott utána pincsiként a majdnem kockás hasú macsó. Aki, ha nem kap percenként visszajelzést nagyszerűségéről, akkor önbizalomhiány-gödrének aljáról vonítja elhagyatottsága fájdalmát. Persze akad szimplán pénzéhes aljas, előkerül a félelmeit és önértékelési zavarait cserfességgel leplező molett, no meg egy csodabogár, akinek spontán örültségéről annyit, hogy az őt felzaklató helyzetekről precízen adagolt monológokban borul ki.
És persze mindez pállott intimitással átitatva – „tömeges” zuhanyzások, altesti kényeztetés, kiskifli-nagykifli vonaglás a földön, csókolózás a konyhapulton, gatyaletolás a nyugiszobában és még sok-sok villantás.
A főiskolán patkóalakban elrendezett asztaloknál ültünk, velem szemben sportmenedzsernek készülő szürke izompóló, aki hosszú félórákon át képes volt ugráltatni a békáját, és amikor ritka szép dombort adott ki a bicepsz, akkor ezt az izompóló szája elnyújtott, a végén felkapott hangsúlyú „csávóóó” szóval nyugtázta – olykor elég hangosan. Szóval most ezek az izompólók ülnek a fotelben és ekézik a ValóVilág „agyatlanjait”. Úgyhogy tényleg jó munkát végzett a válogatóstáb, reprezentatív lett a villaminta, hiszen mindenki megtalálja a maga – azonosulásra alkalmas - sorsközösségi-helyzetét és a saját fájdalmait-félelmeit gúnyolhatja. Már csak azért is, mert ez remekül passzol az utóbbi években kialakult fikakultúrához (értsd: a savazás mindenek felett.)