olimpia;terrorizmus;Szocsi;

Oszama bin Laden al-Kaida-vezér likvidálásával a terror nem szűnt meg, csak átalakult FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/MAJID SAEEDI

- Terror alvállalkozásban

München óta minden olimpia potenciális terrorcélpont, a terrorizmus globalizálódása óta pedig kiemelt célpont, de kiemelten védett helyszín is. Éppen ezért nem valószínű, hogy bármiféle merénylet még egyszer megvalósítható bármely ötkarikás játékok során, így Szocsiban sem. A veszély mégis valós.

A 21. század a nemzetközi terrorizmus átalakulását is magával hozta. Az al-Kaida terrorszervezet Oszama bin-Laden likvidálása óta pedig teljesen új arcot mutat - a központi irányítás hiányában egyre inkább laza, már csak a pusztítás és bosszú vágya által összekötött szélsőséges szervezetek hálózata lett. És megjelentek a magányos merénylők, az egyéni terror is, ami bármikor lecsaphat és bárkit elérhet. Ha végiglapozzuk a napi híreket és számba vesszük a különböző régiókban történt merényleteket, egyértelműen a nemzetközi terrorizmus virágkorának bizonyítékát kapjuk. A palesztin-izraeli konfliktus szinte már barátságos civakodásnak tűnik a véres afganisztáni, pakisztáni, iraki, líbiai, szíriai, szudáni, nigériai, nigeri, csádi, mali, mindennapossá vált törzsi, felekezeti konfliktusok mellett, amelyekben a különböző fegyveres iszlamista csoportok egymás ellen sem vonakodnak használni a terror hagyományos eszközeit.

Bin Laden halála szimbolikus volt

A kétezres évek első felében, a 2001. szeptember 11-i amerikai merényletsorozat után, a nyugati civilizáció volt a globális terror első számú célpontja. A gonosz megtestesítője pedig a nemzetközi al-Kaida lett, élén a főgonosszal, Oszama bin-Ladennel. A nemzetközi terrormozgalom sikerrel célozta meg az európai muzulmán bevándorlókat, sikerrel szervezte be és képezte ki pakisztáni kiképzőtáboraiban, majd küldte vissza a nyugati kereszténység elleni szent háborúba. A szeptember 11-ét követő sokk következtében, jogvédő szervezetek és ismert közéleti személyiségek tiltakozása dacára fokozatosan mindent felülírt a terrorizmus elleni harc, amint azt az Edward Snowden által kirobbantott amerikai lehallgatási botrány is bizonyítja. Az eredmény sem maradt el - az al-Kaida első számú célpontjának számító Egyesült Államokban 2001. szeptember 11. óta nem került sor jelentős terrormerényletre a tavaly tavaszi bostoni maratonon történt robbantásig, amit azonban már nem a nemzetközi hálózat, hanem két magányos, interneten radikalizálódott és valahol az oroszországi, észak-kaukázusi vidéken képzett merénylő követett el.

Európa a madridi vonat-, illetve a londoni metró- és buszrobbantásokig abban a hitben ringatta magát, hogy az öreg kontinens nem is igazi célpont. Ezután azonban, vélhetően a terror elleni harc amerikai-európai összehangolásának köszönhetően, a 2012-es bulgáriai burgaszi merényletet leszámítva, Európában sem történt nagyobb méretű terrorcselekmény. A izraeli turistákat célzó burgaszi robbantás szálai pedig nem a szunnita al-Kaidához, hanem a síita Hezbollahhoz vezettek. Ennek következtében vette fel tavaly az Európai Unió is a terrorszervezetek listájára a libanoni Hezbollahot.

Oszama bin Laden 2011-es likvidálása után azonnal megfogalmazódott a kérdés, hogy biztonságosabbá válik-e a világ az al-Kaida lefejezése nyomán? Az optimizmus akkor is óvatos volt, ám arra, ami azóta történt, senki sem számított. A terror nem szűnt meg csak átalakult, ideiglenesen terepet váltott. Az okok sokrétűek, bin-Laden kiiktatása csak egy, és nem is a legfontosabb közülük. Amint Izraelben a sokat bírált biztonsági kerítés és a szigorított biztonsági intézkedések erőtlenné tették a Hamászt, az al-Akszát és minden más dzsihádista csoportot, úgy Amerikában és Európában is a nem kevésbé kifogásolt terrorellenes intézkedések szorították vissza az al-Kaidát. A nemzetközi szunnita terrorszervezet már bin-Laden életében elvesztette korábbi jelentőségét, a vezér halála inkább már csak szimbolikus csapást jelentett a hálózatra.
A leglényegesebb változást a nemzetközi terror átalakulásában az arab tavasz hozta, de hozzájárult az amerikai csapatok kivonulása Irakból, a NATO-erők fokozatos kivonulása Afganisztánból, valamint az utólag tévesnek bizonyult amerikai, európai döntések sorozata.

Egy a tábor, sok a zászló

Az arab tavasz kezdetén Washington és Európa azonnal a regnáló rendszerek ellen fellépő, demokratikus vagy legalábbis annak tűnő ellenzék oldalára állt, gyorsan eldöntve a jó-rossz dilemmát. Elhamarkodott döntésnek bizonyult, mert demokratizálódás helyett iszlamizálódás kezdődött az érintett országokban, s a békés, demokratikus építkezés helyett elszabadult a pokol. Az egyik legnagyobb hiba a líbiai ellenzék felfegyverzése volt, illetve annak elnézése, hogy a Kadhafi ellenes fegyveres csoportok szabadon kirabolják a bengázi, illetve más településeken található korábbi kormányzati fegyverraktárakat. A nemzetközi erők a diktátor bukása után kivonultak az országból, a demokratikus, mérsékelt ellenzéknek azóta sem sikerült lefegyvereznie korábbi harcostársait, a törzsi milíciákat, akik most a kormányzat illetve egymás ellen használják a fegyvereket. De a Bengáziból szétrabolt föld-levegő rakéták és más fegyverek egyaránt megjelentek a térség konfliktusgócaiban, a Szíriában harcoló nemzetközi terrorkülönítmények harcosainak kezében is.

A legrosszabb nyugati döntésnek talán a szíriai ellenzék támogatása bizonyult. Tavaly nyáron, amikor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a nemzetközi terrorszervezetek edzőpályájává vált Szíria, amikor már nyilvánosságot kapott az ellenfél szívébe beleharapó iszlám harcos videója, amikor az al-Nuszra Front már hivatalosan is csatlakozott a nemzetközi al-Kaidához és nyíltan megjelent a színen az egyik legvérszomjasabb alakulat, az Iraki és Levantai Iszlám Állam (ILIÁ/ISIS) dzsihádista csoportosulás, a Nyugat (elsősorban az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország) mégis az ellenzék mellé állva fenyegette meg légicsapással a hatalmától megválni nem akaró diktátort, Bassár el-Aszadot, amiért csapatai állítólag vegyi fegyvert vetettek be a lázadók ellen.

A vegyifegyver alkalmazásról első perctől nagyon óvatosak voltak a szakértői vélemények, az ENSZ-ellenőrök sem tudták egyértelműen bizonyítani, hogy azt a rezsim követte volna el. Múlt héten viszont már amerikai szakértők (Theodore Postol, a Massachusettsi Műszaki Egyetem professzora és Richard Lloyd volt ENSZ-fegyverzetellenőr) is azt tárták nyilvánosság elé, hogy az augusztusban Damaszkusz körzetében bevetett, szarintöltetű rakéták távolsága azt igazolja, hogy ezeket nem a hadsereg lőtte ki. Állítják: Kelet-Guta térségében pedig házi készítésű vegyi fegyverek kerültek bevetésre, közel két kilométeres hatótávolsággal, a szíriai légierő akkor azonban jóval távolabb volt ettől a céltól. Vagyis egyre inkább bizonyítottnak tűnik, hogy a rendkívül megosztott és egymással is rivalizáló szíriai fegyveres csoportok jó része ténylegesen terroralakulat, különböző nemzetközi terrorhálózatok helyi leágazása, amelyek nem válogatnak az eszközökben.

A Nyugat ezt végül tavaly ősszel, az elmaradt korlátozott légicsapás után ismerte be, és szüntette meg az ellenzék támogatását. A Szíriai Nemzeti Koalíció szombati beleegyezése dacára az utolsó percig kétséges lehet, hogy a január 22-én kezdődő, leánynevén Genf-2, de végül Montreux városában megrendezésre kerülő, amerikai-orosz közös kezdeményezésű, ENSZ-égisz alatt folyó tárgyalásokon sikerül-e egyáltalán egy asztalhoz ültetni a feleket. A konferencia valódi tétje jóval nagyobb, mint aminek látszik - valamiféle síita-szunnita térségbeli kiegyezést kellene elérni, mert ellenkező esetben beláthatatlan felekezetközi, terrorral fűszerezett, permanens fegyveres konfliktus fenyegeti az egész övezetet. A szíriai polgárháború ugyanis mára az ellenzék mögött álló szunnita öbölmenti monarchiák és az alavita Aszadot támogató síita Irán presztízsharcává vált, és az eddigi történések azt igazolják, hogy sem Szaúd-Arábia, Katar, sem Irán nem fogja vissza magát a terrorcsoportok anyagi finanszírozásában, ha céljaik így kívánják.

A nyugatiaknak a szunnita, Oroszországnak a síita háttértámogatókat kell meggyőzniük arról, hogy lépjenek ki a szíriai felek mögül. Vélhetően (előbb-utóbb) sikerrel is járnak, hiszen mindkét nagyhatalomnak vannak eszközei erre, és mindkettőnek elementáris, közös érdeke is a közel-keleti terror tobzódásának megfékezése. Amerika és a nyugati keresztény civilizáció köztudottan a gonosz megtestesítője az iszlamista csoportok szemében, Oroszországnak, amelynek meg kell küzdenie saját észak-kaukázusi szélsőségeseivel is, nem hiányzik a nemzetközi al-Kaida, a szunnita terrorcsoportok esetleges bosszúja.

Szocsi és a csecsenek

Oroszországban a téli olimpia felélesztette az észak-kaukázusi szakadárok terrorbrigádjainak harci kedvét, amint azt a december végi kettős volgográdi merénylet vagy az e hétvégi, ugyancsak kettős, a dagesztáni fővárosban, Mahacskalában elkövetett terrorakció is bizonyítja. Mivel sem a volgográdi, sem a mahacskalai robbantásért eddig senki sem vállalt felelősséget, egyre valószínűbbnek tűnik a Doku Umarov csecsen hadúr likvidálásáról szárnya kapott híresztelés. Umarov nyáron még szent háborúra szólította saját és a világ iszlám harcosait a szocsi olimpia ellen, s eléggé érthetetlen ezek után hallgatása, a két említett merénylet nem vállalása. Vagy valóban halott Umarov, vagy ismét magányos terroristák léptek színre, mint a bostoni maratonon.

Umarovnak már többször halálhírét keltették, legutóbb pénteken, amikor Csecsenföld elnöke, Ramzan Kadirov azzal állt a nyilvánosság elé, hogy megdönthetetlen bizonyítéka van az észak-kaukázusi hadúr haláláról. Kadirov azt mondta, régóta 99 százalékig meg voltak győződve, hogy Umarov életét vesztette az egyik akció során, bár még a holttestét nem találták meg. A bizonyíték, amely ezt alátámasztja, egy lehallgatott telefonbeszélgetés, amelyen két "emír" arról tanácskozik, hogy Umarov halála miatt meg kell választani a Kaukázusi Emirátus új vezetőjét.

A Kaukázusi Emirátus szélsőséges szakadár szervezet 2007-es megalapítása óta Csecsenföldön már hét alkalommal jelentették be Umarov likvidálását, de ezt sosem (legutóbb sem) erősítette meg az orosz titkosszolgálat. Az utóbbi hetek terrorcselekményeinek nem vállalása nem jellemző Umarovra, aki mindeddig büszkén vállalta magára az elmúlt években Oroszországban elkövetett terrorcselekményeket, köztük a Néva expressz felrobbantását (2009), a moszkvai metrórobbantásokat (2010) és a moszkvai Domogyedovo repülőtéren 2011-ben elkövetett terrorcselekményt is.

A csecsen hadúr esetleges halála azonban nem jelenti azt, hogy elmúlt az olimpiát fenyegető terrorveszély. Már-már hadiállapot közeli a készültség Szocsiban és a térségben, az amerikai FBI is beszállt a biztonság szavatolásába. Az olimpia, mint nagyméretű tömegrendezvény eleve terrorcélpont lehet, vagy bizonyos országok küldöttségei úgyszintén, amint azt a müncheni olimpia is bizonyítja. Mindezt súlyosbítják a helyi, orosz vonatkozások. Az észak-kaukázusi terror nem tűnik el a vezető halálával sem, a szakadárok bármikor szívesen borsot törnek Moszkva orra alá. És amint már jeleztük, azzal hogy Oroszország "beavatkozott" a szíriai háborúba, a síita tábor legfontosabb diplomáciai támogatója lett, automatikusan a szunnita terrorcsoportok célpontjává is vált. A lefejezett al-Kaida pedig egységes vezetés nélkül is veszélyes, ha nem még veszélyesebb, mint az Oszama bin-Laden által központilag irányított hálózat - mindenekelőtt kiszámíthatatlansága miatt és azért, mert ma primitív, vérszomjas csoportosulások alvállalkozóként éltetik bin-Laden örökségét.

A parlament épületéhez tartó tüntetők összecsaptak a kormánynegyedet védő rohamrendőrökkel vasárnap, a kijevi Majdanon (Függetlenség terén) tartott nagygyűlés után.