Erre a helyzetre persze csak egy válasz lehetséges, az ellenzéknek fel kell pörgetnie magát, és ami még lehetséges a választásokig, azt meg kell tennie. Ez pedig nem kevés, sok-sok elvesztegetett hónapot, ha nem évet kell röpke néhány hét alatt pótolnia. A teendők nagy része abban merülhetett ki, hogy mégiscsak meg kellett teremteni a kormányváltásra aspirálók együttműködését, és 2014 áprilisában a maximumot kihozni az ország normálisabb feléből.
Informálni és meggyőzni
Amennyiben az ellenzéki egység tartalmilag meg is valósult, az még mindig kevés. Az ellenzéknek úgy kell szót értenie biztos és potenciális választóival egyaránt, ha esetleg eddig nem tette (márpedig nem nagyon tette), hogy céljait, programját, a jövőről alkotott vízióját hihetően, emészthetően tegye közszemlére, vagyis kommunikáljon professzionálisan. Fel kell végre ismernie, hogy nem elég jó terméket (programot, adórendszert, költségvetést) előállítani, azt be is kell csomagolni, és eladhatóvá kell tenni, hiszen a politikai kommunikációnak kulcsszerepe van a hatalom megszerzésében és megtartásában, és erre éppen a Fidesz legutóbbi győzelme a legjobb példa.
A következőkben arra térek ki - nyilván nem teljeskörűen, inkább csak a figyelemfelhívás céljával - hogy mi a fő baj az ellenzék legfőbb ereje, az MSZP mai kommunikációjával, és szerintem hogyan lehetne ezen javítani.
A kommunikáció (commmunicatio) latin eredetű szó közzétételt, híradást jelent. A leggyakrabban ezt a kifejezést használják a politikusok és a szakma is, amikor arra az információáramlásra utalnak, ami a politikai pártok és a választóközönség között zajlik.
Ehhez a tárgyhoz szorosan kapcsolódik persze a propaganda fogalma is, és ez utóbbi valójában jobban lefedi azt, ami manapság a politikai intézmények és az emberek között megvalósul (a latin propagare szóból származtatható, jelentése: terjeszteni, meggyőzni). Ugyanis akár elismerjük, akár nem, a politikai kommunikáció mindig túlmegy az egyszerű tájékoztatáson, és nemcsak ismereteket közöl, hanem feltett célja a befolyásolás is, hiszen a politikai párt elemi érdeke, tevékenységének fundamentuma a választási siker, ehhez pedig azonosuló választók kellenek.
Sajnos, a múlt században - főként Goebbels dicstelen működése, majd a "létező szocializmus" évtizedei után - a szó és a tevékenység is egyértelműen negatív színezetet kapott, ezért nem minősülnek szalonképesnek. Egyes kommunikációs elméleti munkák egyébként túlmennek az előzőeken, és egyenesen azt állítják, hogy a propaganda a diktatórikus vagy totalitárius rendszerek jellemző kommunikációs formája, de ha ez igaz volna, akkor a diktatúrán kívül nem is nagyon találnánk más politikai rendszert közel s távol. A fentieket is figyelembe véve azért a továbbiakban inkább kommunikációról fogok beszélni, de ebbe mindig bele kell értenünk egyfajta propagandát is, amelynek során a politikai forrás nem csak információt közöl, hanem kétségtelenül szeretné meg is győzni hallgatóságát.
A lopás nem "mutyi"
Melyek azok a nyilvánvaló alapvetően formai, és persze részben tartalmi gyengeségek, amelyek az ellenzéki főerő mai kommunikációját jellemzik? Ha ezt akarjuk áttekinteni, akkor tulajdonképpen azt is sorra vesszük, hogy mik a jelenlegi kormányzati propaganda erős oldalai.
Az elmúlt három és fél év belpolitikai fejleményei alapján az átlagos szemlélőnek mindenféle tudományos elemzés, felmérés nélkül is az a legfontosabb benyomása támad, hogy a szocialisták kommunikációja általában (természetesen kivételekkel) a szó szoros értelmében erőtlen, lagymatag. A megszólalások stílusának ereje, a hangvétel lendülete messze elmarad attól, amit a kormányoldalon érzékelünk, és itt most egyáltalán nem a durvaságra, hazudozásra gondolok, hanem a határozottságra, erőteljes kifejezésekre, szókimondásra.
Amikor ugyanis a kormány szóvivője nemes egyszerűséggel, és következetesen "bukott baloldalnak", "tolvajbandának" nevezi az ellenzéket, akkor nem igazán üdvös az ellenoldal főnökét folytonosan udvariaskodva "miniszterelnök úrnak" hívni, és "szépen megkérni", hogy talán mégiscsak halassza el az adott intézkedés hatályba léptetését. Nem kell bárdolatlanul viselkedni, sértegetni, nyilvánvalóan elfogadhatatlan a gyűlöletbeszéd, akár közösségre, akár egy személyre irányul. De a kommunikációnak mégiscsak egyértelműen tükröznie kell, hogy mit gondolunk politikai ellenfelünkről, és ezt következetesen kell képviselnünk.
Az erőtlenségen túlmenően az MSZP nem képes komolyan versenyre kelni a kormányoldallal a legtöbb szokásos kommunikációs fogás alkalmazásában sem. Legyen itt példának egy fontos dolog, az állandó jelzők kérdése. A fentiekben mintaként idézett, a kormánypárt által használt kifejezések ugyanis nemcsak a leegyszerűsítés, a könnyű emészthetőség okán hatásosak, hanem a monoton ismételgetés következtében is. A végeredmény tökéletesen megegyezik a klasszikus eposzok egyik fontos kellékének hatásával: a jelző és a jelzett szó kapcsolata állandósul.
Esetünkben például a baloldal fogalma elválaszthatatlan lesz a bukástól, a vereségtől. Az ilyen módszerekre pedig, tetszik, vagy nem tetszik, válaszolni kell, különben a kommunikációs csata eredménye nagyon kellemetlenül alakulhat, és ez jelentősen befolyásolhatja az adott választások végeredményét is. Ehhez képest az ellenzék központi erejét adó szocialisták vezetőjének néhány "felcsúti Maradona" párszori ismételgetésére futja, ami nemcsak komikus, hanem totálisan eredménytelen is. Ehelyett erőteljes, magabiztos formákra van szükség, pl. "rabló Fidesz", stb.
Szintén hallatlanul káros, és többnyire kontraproduktív, vagyis az eredeti szándékkal ellentétes effektust vált ki az, amikor a baloldali szóvivők és más megszólalók egy igazán negatív és joggal kritizálható kormányzati gyakorlatot, vagy intézkedést valódi understatementként, kedveskedő kifejezésekkel illetnek, és így akaratlanul enyhítik, aláértékelik az adott botrányos ügyet. Ennek a legkézenfekvőbb példája a közelmúltból a szocialista megmondó emberek által is előszeretettel használt "trafikmutyi" kifejezés, ami a Fidesz-kormányzat egyik legarcátlanabb rablását, a 600 milliárdos dohánykoncessziós ámokfutást akaratlanul is valamiféle kisstílű simliskedésnek tünteti fel, és azt sugallja, hogy igazából nem komoly ügyről van szó.
Ki az a Josip Tot?
A szocialista kommunikáció további gyengesége, hogy az egyszer már sikeresen a médiatérbe erőltetett, vagy véletlenül oda került ügyekkel kapcsolatos emlékeket nem tartja ébren, s ezzel komoly esélyeket mulaszt el. Ismeretes, hogy a legtöbb szociológiai felmérés szerint a politikai emlékezet a nagyközönséget illetően meglehetősen rövid, egyes események felidézésének időhorizontja jó esetben átlagosan néhány hónap.
Az átlagon belül ugyanakkor a negatív visszhangú fejleményekre tovább emlékezünk, s ha azokat megfelelő kommunikációs támogatás is kíséri, akkor a hatás nem marad el. Ilyen, feltétlenül a felszínen tartandó, hiszen a Fidesz romlottságát nyilvánvalóan megvilágosító ügyekre csak a legközismertebb néhány példa: Kaya Ibrahim és Josip Tot "cégeinek" egykori eltüntetése; a gyakori Orbán-elszólások ("ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet!"; "ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok"; stb.).
További, első megközelítésben talán elhanyagolhatónak tűnő, de valójában igencsak jelentős kérdés az, hogy a társadalmon belüli kommunikációs célcsoportok nagyon is különbözőek, és nem árt velük más-más felfogásban, eltérő formákban és stílusban szót érteni. Erre, úgy tűnik, jelenleg képtelen az MSZP, és most nemcsak az ifjúság megszólításával kapcsolatosan közismertté vált szocialista bugyutaságokra gondolok (emlékszünk még a "Hiller haver" próbálkozásra?), hanem főként arra is, hogy a szocialisták általában sem tudnak differenciáltan közeledni egy-egy réteghez.
Vezetőik, gyakori megszólalóik rendre ugyanazokat a kliséket hajtogatják, legyen szó tömeggyűlésről, kislétszámú sajtó-összejövetelről, vagy úgynevezett kitelepülésről. Keverednek a kommunikációs színterek, a célcsoportok, és kísérletet sem lehet látni arra, hogy a nem kifejezetten baloldali, hanem "bizonytalan" szavazókat milyen kommunikációs stratégiával közelítsék. Járulékos hiányosság, hogy nem jött létre határozott, és személyekhez kapcsolható, egyértelműen felismerhető, ha úgy tetszik, leosztott kommunikációs tevékenység sem.
További fontos körülmény, hogy egy politikai szervezet meggyőző működésében nem elhanyagolható szerepe van a kommunikációs vezetők és munkatársak reakciógyorsaságának. Ami az MSZP legutóbbi bajai leszerepelését illeti, a katasztrofális kommunikációs bukás elkerülhető lett volna, ha az arra hivatottak jóval gyorsabban reagálnak, valamiféle rendszerbe vannak szervezve a dolgok, no persze az igazmondás sem lett volna hátrány…
Új csatornák nyíltak
A korszerű kommunikációs technikák, főként az elektronikus eszközök (rádió, televízió, internet, mobil telefon) használata sem egyszerű. Ezek ugyanis nem csupán a politikai kommunikáció technikai mozgásterét növelik, de sokrétűbbé válik maga a tájékoztatási szerep, határozottan módosulnak az adott szerephez kapcsolódó tartalmi és eszköz-követelmények is. A tömegkommunikáció korábban gyakorlatilag egycsatornásként működött (a televízió domináns szerepével), de ez a koncentráltság ma már csökkenőben van.
Az újfajta tájékoztatási technikák szinte kivétel nélkül a decentralizáció irányába mutatnak, a csatornák szűkösségét mára tekintélyes bőség váltotta fel. Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy nemcsak a célcsoportok szerint eltérő nyelvezetekre van szükség, hanem a technikákhoz igazodóan is más-más kifejezésmódot, nyelvet kell használni. Ehhez képest a legforradalmibb újítás e téren az, hogy a netes levelezésben tegeződésre tért át gyakorlatilag mindenki, és ettől gondolja magát korszerűnek a szocialista kommunikációs agytröszt is.
A szimbólumok, szertartások hiánya sokak szerint inkább tartalmi kérdés, de ezek nélkül nagyon nehéz hatékony kommunikációt folytatni. Az üzenetek célba juttatása, a meggyőzés nagyságrendekkel könnyebb, ha azokat megfelelő, könnyen emészthető, rövidre szabott jelszavakkal, egységes szimbólumrendszeren keresztül tudjuk átadni a célközönségnek. Sajnos, a szocialisták (és általában a baloldal) e téren is komoly hátrányokkal küzd. Pedig nem volna reménytelen a dolog, lehetne például meríteni a modern szociáldemokrácia fegyvertárából, csak láthatóan hiányzik az erős elhatározás, valamint a megfelelő szakmai háttér.
A fenti néhány szempont átgondolása, és esetleg némi korrekciók bevezetése természetesen nem csodaszer. Még ha ugrásszerűen sikerülne is javítani a baloldal kommunikációján, az önmagában nem pótolhatná a tartalmi hiányokat. Ugyanakkor a jó tájékoztatás sokat hozzá is tehetne az ellenzéki választási programok elfogadtatásához, a szavazati arányok radikális módosításához.
