A brazil pókember hideglelősen eszelős, biztosítókötél nélkül flangál a kupola legtetején fejjel lefelé, a sarkával tartja magát, de aztán odább ugrik, nem csupán simán, hanem még teker is egyet a testén, cifrázza az ugrásokat, majd megint beakad a sarkával, úgy, hogy semmi, de semmi más nem tartja, ha picit megcsusszanna, menthetetlenül lezuhanna a dermesztő magasból.
Super Silva mindezt fergeteges tempóban, jó ritmusérzékkel teszi, könnyedén, magától értetődően, játékosan. Egymástól meglehetősen messzire lévő trapézról is átugrik a másikra, lazán, úgy, hogy közben a nézőkre a frász jön, mert megint alatta a semmi, és újfent nincs sehol biztosítás.
Vagyis hajszálpontosan, tökéletes magabiztossággal kell csinálnia mindent, mert pöttömnyi hiba életveszélyes lehet. A cirkusz mindig játszott az életveszéllyel, de csak olyanok tehetik ezt meg, akik halál pontosan, bámulatos felkészültséggel képesek dolgozni. Nem úgy, ahogy a fesztivál legnagyobb bukásának tekinthető kubai The Flying Havanas tagjai.
A trapézszámukban először egy nő véti el az ugrást, és huppan a hálóba, olyan kelletlenül mászik fel újra a magasba, mintha a fogát húznák. Aztán egy férfi három alkalommal is elszúrja a hármas szaltót. Ez a szám már itt volt a Fővárosi Nagycirkusz előző műsorában is, akkor sem volt nagy dobás, hiányzott belőle a fantázia, az öröm, az elementáris erő, ez most hatványozottan érződik.
Egyébként túl sok attrakció van az előző programból, és feltehetően túl sok marad itt a következőben, vagyis mintha kevés mutatvány utazott volna, feltehetően a spórolás okán, kimondottan a fesztivál miatt, és ez, bár jubileumi, tizedik alkalomról beszélünk, sajnos meg is látszik a színvonalon. A propaganda tán még soha nem volt ilyen jó, de a teljesítmény sok esetben szerény.
Az olasz bohócokat is láttuk már, akkor sem ostromolták a művészet csúcsait, hosszan elnyújtva téblábolnak a porondon, érdektelenül, kevéssé mulatságosan, merő időhúzásból, ráadásul újra és újra visszatérnek. Bohócokban amúgy sem erős a mezőny, Tom&Pepe Amerikából és Spanyolországból jó figurák, de ők sem nevettetnek fergetegesen.
Szép elgondolás az a szám, melyben hajléktalanokat formálnak meg, de ez sem erőteljes, hosszan elnyúlva, unalomba fullad, ahelyett, hogy lírai szépséggel fájdalmas, groteszk humorral teli legyen, ami feltehetően az eredeti szándék volt. Még a legjobb bohóc az Ausztriából érkező Don Christian, van egy száma melyben, éneklés közben belegabalyodik mindenbe, csetlik-botlik, a mikrofon mind távolabbra kerül tőle, de amikor éppen ismét bele kell énekelnie, az utolsó pillanatban mindig eléri, így sikeresen be tudja fejezni a dalt.
A közönséget is bevonja a mókába, a nézőtér különböző fertályait csaknem versenyszerűen ritmusra tapsoltatja, hogy aztán Tom&Pepe is csináljon egy hasonló számot. Azonos programba tenni ezeket ugyanúgy szerkesztési hiba, mint az A műsor közvetlen vége előtt lassú számokat egymás után elhelyezni. Lankad is a figyelem.
Aztán Merrylu Casselly, René Casselly Junior Németországból érkezett, és szintén a cirkusz őszi-téli műsorában már látott, akrobatikus elefántszámától igencsak tűzbe jön a publikum. Ez az a produkció, amit abszolút érdemes volt itt tartani, többször is szívesen megnézi az ember, és nagyon meglepődnék, ha nem vinné el a pálmát. Ember és állat bámulatos, láthatóan szeretetteljes együttműködésén alapul.
A látszólag lomha állatok temperamentumos produkcióban vesznek részt. Izgalmas alakzatokba rendeződnek, egyikről a másikra lehet különböző vagány ugrásokat bemutatni, az is megható, ahogy a Caselly család különböző generációi a legnagyobb harmóniában dolgoznak együtt.
Elképesztő, amikor az elefánt dobbant és ettől René csaknem elszáll, nem kevesebb, mint négyes szaltót hajt végre a levegőben, egy másik elefánt hátára érkezve. Nem csak a szám végén, hanem már előtte is kétszer felpattan ültéből a publikum, utána pedig már mindenki állva vastapsol és ujjong.
A Casselly famíliának van még egy elefántattrakciója, az inkább mutatós revü, szemkápráztató, de nem ennyire bravúros. Még egy állatszám van a fesztiválon, a két magyar látványosság közül az egyik, a Richter csoport lovas mutatványa. Richter régóta mestere a pompás paripáknak, amelyek akár vágtáznak a manézsban és közben le-föl, keresztül-kasul ugrálnak rajtuk az artisták, lenyűgöző tempóban.
Bár az általam látott alkalommal kétszer is elvétették az ugrást, de aztán helyrehozták, és ment minden tovább, mint a karikacsapás. A másik magyar szám nem ennyire gyors, de legalább ennyire virtuóz. Az a Simet László álmodta meg, aki az olimpia megnyitóján drótkötélen flangált a stadion fölött, és van külön egy halált megvető magas drót, meg egy vészesen gyorsan forgó óriáskerék száma.
Magyarországon mutatta be először, a világon párját ritkítóan, ennek a kettőnek az ötvözetét, csak Oroszországban csinált hasonlót valaha egy artista. Az óriáskerék olyan vékonyra zsugorodik, mint egy drótkötél, vagyis ezen is merészség flangálni, hát még rögzítetlen székkel ráülni úgy, hogy egy hölgy, Simet Olga, még a vállára is áll, és ott imbolyognak a magasban.
A mutatvány beérett, kimaradtak belőle az üresjáratok, több helyen elhagyták a biztosítókötelet, maga az instrumentum is impozáns, kifejezi, hogy az ember merész kíváncsisággal a magasba, az ismeretlenbe tör.
Két produkciót láthattunk a kínai Qingdao csoporttól. Az egyik egy úgynevezett lábikária, a hátukon fekszenek az artisták, föltartva a lábukat, ezekkel egyensúlyozzák, dobálják a társaikat. A másikban pedig hosszú rudakra szédítő sebességgel, akár csak kézzel kapaszkodva, kúsznak fel, és olyan virgoncan ugrálnak rajtuk, mint a legelevenebb majmok.
Mindkettő jó szám, de a legutóbb nálunk járt, önálló kínai műsorban voltak ezeknél lényegesen jelentősebbek is. Zsonglőrökből több is akad, mindegyik élvezetes, de egyik se falrengető, amúgy pedig bár a bohócok lennének legalább ilyen színvonalon. Az orosz Stynka csoport olyan rúddobó számot ad elő, melyben egy férfi kétszer egymásután ugrik hármas szaltót.
A Los Alamos artistái jókora tüzeket nyelnek el a szájukban. Többen esztétikusan lengedeznek a légben, de olyan fergeteges dolgot azért nem csinálnak. Túl sok a közepes szám, kevés a sosem látott újítással, bámulatos fantáziával teli. Nagy hiányt jelent, hogy nem Farkas Gábor Gábriel a konferanszié, aki elegáns lezserséggel, a cirkusz és varieté műfaj csínját-bínját ismerve tette a dolgát.
Hétköznapi műsorokban Maka Gyula jól megállta a helyét, de most merevnek bizonyult, például azt is papírból kilesve mondani, hogy "nem is szaporítom tovább a szót", azért kicsit túlzás. A Maka Attila vezette zenekar viszont megszokottan csúcsformát futott. A 10. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválról közel se állítható, hogy az eddigi legjobb, ahogy ez az ünnepélyes alkalomhoz dukálna.