Magyar Bálint „A magyar polip- A posztkommunista maffiaállam” című tanulmánykötetében egy új, egységes politikai nyelvezet kialakítására tesz kísérletet, amely egyrészt képes leírni a jelenlegi rendszert, másrészt alapjául szolgálhat az ellenzéki pártok rendszerkritikus kommunikációjának. Felvetése a napokban aktuálissá vált, hiszen úgy tűnik, mégis létrejön a teljes ellenzéki összefogás, amelynek nyilvánvalóan szüksége lesz erre az új politikai nyelvezetre, új fogalmi rendszerre. Ön szerint lehetséges három hónappal a választások előtt egy ilyen új nyelvezetet elfogadtatni a kormánykritikus választókkal?
Szerintem továbbra sincs szó „teljes ellenzéki összefogásról”. Arról van szó, hogy az MSZP annektálta az Együtt-PM-et – persze az ő aktív közreműködésükkel –, és a dolgok jelenlegi (csütörtök esti) állása szerint várhatóan bekebelezi a DK-t is. Olyasmi történik éppen, mint amit a jobboldalon a Fidesz véghezvitt, amikor egy zászló alá, egy táborba terelte a hozzá ideológiailag legközelebb álló riválisokat. Ennek nyilván következménye lesz a kommunikációjukra is, a kampányt vélhetően az MSZP fogja tervezni és vezetni. Természetesen csak abból tudok kiindulni, ahogyan eddig kommunikáltak, ennek alapján az látszik valószínűnek, hogy nem fognak rendszerkritikát megfogalmazni, eddig sem tették. Annak ismételgetése, hogy „jaj, már megint milyen randa dolgot művelt a kormány”, nem rendszerkritika, a populista ígéretekre való rálicitálás pedig különösen nem az, hanem épp az ellenkezője. Annak megerősítése, hogy nem a rezsicsökkentés álságossága a baj, hanem hogy nem elég nagy mértékű. De rálicitálás nélkül is erősíti az ellenzék a kormánypártokat, mert átveszi a hívószavaikat, ismételgeti – az ilyenkor nem érdekes, hogy tagadva –, belehelyezkedik az ő gondolati keretükbe, aszerint fogalmaz, ezzel persze legitimálja, sőt egyetlen lehetséges világértelmezéssé teszi. A nyelvnek a világalkotó szerepéről láthatóan még csak fogalmuk sincs. De nem pusztán a nyelvről van szó, ennél többről. A rendszerkritika alapja csakis egy kikristályosodott ideológiai alap lehet, a legjobbnak képzelt megoldások egymással összefüggő rendszere – azaz egy határozott politikai ideológia. Ehhez képest lehet megfogalmazni más megoldások kritikáját, enélkül csak médiagegek puffogtatására van esély. Az ilyesmi ideig-óráig sikeres lehet, de hosszú távon átlátszóvá válik, és hiteltelen lesz.
Milyen elemekből álljon össze ez az egységes nyelvezet, illetve kommunikációs stratégia? Mi az, ami hatékony lehet a kormánypártok sulykoló kommunikációjával, illetve médiafölényével szemben, ami szintén bizonyos fogalmak köré (bukott baloldal, rezsicsökkentés stb.) építi fel a kommunikációját, illetve teremt egy sajátos világképet?
Folytatom az előző választ: Magyarországon sajnos az terjedt el a pártok körül sertepertélő kommunikációs iparosok között, hogy „jó mondatokat”, szavakat kell kitalálni, amit könnyen idéz a média, jól néz ki címnek, és megjegyzik a választók. Nem veszik észre, hogy ez a felszín, és azért nem működik, mert nincs mögötte egy gondolatilag koherens világ. A Fidesz kommunikációja nem az ismétlésektől és az egységességtől sikeres, ez szükséges, de messze nem elégséges technikai feltétel.
A Fidesz stabil, jól ismert, és egyébként általános értelemben értékesnek tartott ideológiára épít, hogy fontos a magyarságunk, fontos a nemzet, hogy a kereszténység, a vallásos élet jobbá teszi az embereket – azaz több száz éves, általánosan elterjedt, elfogadott, természetesnek tekintett értékekre hivatkozik. Ráadásul tisztában van az országot uraló kádárizmus iránti nosztalgiával, és ugyan expliciten "kommunistaellenes”, érzelmi üzenetei ezt a nosztalgiát használják ki: a piac- és nyugatellenességet, a "termelő" munka” mítoszát.
Természetesen a baloldali gondolkodásnak is vannak fölmutatható, vonzó értékei, de a modern szociáldemokrácia emberi jogokra érzékeny, progresszív, a szolidaritást hangsúlyozó, de a piacelvűséget alapvetően meg nem kérdőjelező értékrendszere az MSZP megnyilatkozásaiban alig jelenik meg – következetesen, megfelelő erővel és megkérdőjelezhetetlenül biztosan nem. Úgy látszik, még mindig a Kádár-rendszerben megszokott osztogatósban és ígérgetősben hisznek, a „hangulatjavító” politizálásban, és ebben próbálnak versenyezni a Fidesszel. Rosszul teszik, mert azt gondolom, a magyarországi szociáldemokrata, baloldali választók ennél jóval előbbre járnak. A modern szociáldemokrácia a DK programjaiban, tagjai megnyilvánulásaiban sokkal inkább jelen van, de ők sem találták meg azt a nyelvi világot, amellyel ezt láthatóvá is lehetne tenni a választók számára. Az Együtt racionális próbált lenni, de csak száraz és unalmas lett, mert az értelmes magyarázat nem lehet azonos a fűrészporral megszórt technokrata beszéddel. A PM pedig lényegében egy ifjúsági szervezet eszközeit használja, transzparensek, sátrazás, a szlenghasználatban is megnyilvánuló jópofizás – de a kommunikációjukat csak ezek az eszközök, és nem a koherens tartalom köti össze. Nem is kötheti, mert általában csak a kormány intézkedéseire reagálnak, nincs saját politikai arcuk. Egyébként a két szervezet, az Együtt és a PM kommunikációját a sűrű korszakváltásozás tartotta egyben, teljesen félreértve, hogy a Fidesz mitől sikeres. Egyetlen szó szajkózása édeskevés.
Hogy a tartalmára egyáltalán mennyire volt igény, tehát hogy mennyire a választók akaratának csúnya félreismerése volt a vezérkifejezés, nyilvánvalóvá vált október 23-án és a közvélemény-kutatások politikusi népszerűségi listáinak ismeretében. Korábban is voltak a korszakváltásozással hitelességi problémák is, mert kicsit „az én kommunistám jó kommunista, a tiéd rossz” módjára szemezgettek a korábbi évekből korszakváltás-kompatibilis szereplőket – ott van mindjárt a szövetség vezetője, az Együtt egyik szervezetének elnöke, a jelöltjeik között olyan, aki több pártnak is volt már tagja, jelöltje, ők nyilvánvalóan szereplői voltak az utópisztikus korszakváltás előtti politikai életnek. Másrészt a korábbi egyetlen vezérkifejezés – és lényegében kizárólagos politikai tartalom –, a „korszakváltás”végképp hiteltelenné vált azzal, hogy utolsó szalmaszálként kapaszkodnak abba a pártba, amelyik nemcsak 1990 óta van jelen a magyar politikai életben, 12 évig kormányon, hanem az egyetlen, amelyik fölvállaltan a folytatója a rendszerváltás előtti egyetlen pártnak. Nem az egyetlen folytatója, hiszen volt MSZMP-tagok szép számmal vannak a kormánypártokban is, de fölvállaltan az egyetlen.
Másrészt vegyük észre azt is, hogy a Fidesz a stabil ideológián kívül – amit folyton megerősít – mindig komplett világelképzeléseket közvetít. Az utóbbi években például azt, hogy általános háború van. Ezen sokat viccelődnek, de minthogy minden szó (hadsereg, tábornok, csatát nyertünk, leküzdjük – akár naponta lehet összeszedni a példákat) ezt a képzetet erősíti tudat alatt, egyrészt eléri a várt hatást: van, aki meg van rémülve, van, aki hősi cselekedetként értékel mindent, amit a kormány tesz, és nem kérdőjelez meg semmit, mert háborúban árulás szembefordulni saját csapatainkkal. Sokkal könnyebb így megfogalmazni a napi sajtóanyagokat is: egyszerűen bele kell helyezkedni a háború képzetkörébe. Természetesen fontos, hogy az így sugallt világértelmezés mindig jól illeszkedjen az ideológiához, mert így erősítik egymást – egyébként meg hiteltelenítik. A nemzet és a háború iskolai tanulmányainkban meglehetősen összefonódott, a nemzet érdekében vívott háború nemes és hősi dolog – tehát erősítik egymást. És egyébként ezért hangzik a háborús metafora sokkal visszásabban a KDNP-től, elvégre a kereszténységről nem úgy tudjuk, hogy ideológiai alapja a hadakozás volna.
Ilyen jól illesztett, komplex, kidolgozott kommunikáció nem egy nap alatt születik, nem a sajtótájékoztató előtti fél órában találnak ki egymással semmilyen összefüggésben nem lévő szellemeskedő fordulatokat. Ehhez hosszú, módszeres tervezés kell, egy évek során kiépített nyelvi világot nem lehet kaotikus ötletelésekkel, improvizációkkal pótolni. És még egyszer: határozott világkép, szilárd ideológia nélkül egyszerűen nem megy. Akár komolyan gondolja egy párt, amit mond, akár nem, a közvetített gondolatokban egyértelmű világképnek kell megmutatkoznia. A választók dolga az, hogy eldöntsék, komolyan gondolja-e egy-egy párt az általa sugallt világképet – ez az ő felelősségük. De az nem lehet a feladatuk, hogy megpróbálják nagy nehezen kitalálni, hogy vajon mi lehet a párt által képviselt világkép.
Milyen nyelvi-kommunikációs stílus állítható szembe a kormánypártok agresszív, sokszor primitív indulatokra ható stílusával? Lehetséges még egyáltalán racionális érvekkel meggyőzni a választókat?
Az biztos nem jó megoldás, ha ugyanolyan lebutított sajtótájékoztatókat tartanak – pedig sajnos nagyjából ez történik. Azt gondolom, hogy a választók többsége nem veszi jónéven, ha hülyének nézik, ezért jobban szereti az értelmes beszédet. Az értelmes gondolatokat, a racionális érveket viszont nem szürke bürokrata-technokrata, nem száraz akadémiai és nem lila posztmodern nyelven kell a választóknak elmondani. Nem lehetetlenség ez, voltak ilyen politikusok a magyar politikai életben, az MSZP-nek is voltak ilyen politikusai. Nagy hiba volt arra kérni őket, hogy lépjenek hátra.
