Szomorú, hogy Senkálszky Endrét itthon kevesen ismerik. Eljátszott pedig mindent, amit csak lehet, Ádám Az ember tragédiájában ugyanúgy volt, mint Bánk bán, vagy éppen Petruchio A makrancos hölgyben. Tán leginkább Sinkovits Imre hősi szerepköréhez hasonlítható az övé.
Támadták is egy idő után öblösen szép beszéde, elegánsan egyenes tartása, már-már ódivatúnak nevezett klasszikus stílusa miatt. De váltani is tudott. Igencsak korszerű magyar és román rendezők boldogan dolgoztak vele, mert abszurd drámák, színházi kísérletek színészeként is harmonikusan beilleszkedett a csapatba, megújította saját eszközeit.
A rendszerváltás táján éppen nagyon is abszurd darabban, Hszing-csien A buszmegálló című művében láthattuk a Vígszínházban vendégszerepelni. Addig hosszú ideig nem léphetett fel Magyarországon a társulat, ezért ez különösen fontos eseménynek számított.
Senkálszky már A buszmegállóban öregapó volt, ez is a szerep neve. Hasonló ez a darab Beckett híres, Godotra várva című alkotásához, totálisan bizonytalan emberek reménytelenül várnak a már megváltásnak számító buszra. Senkálszky annyira kiszolgáltatottan tudott állni, hogy maga volt a várakozás, reménytelenség szobra. A megtestesült kétségbeesés.
Mi, nézők is a színpadon ültünk, körbefogva a játékot, és mögöttünk a leeresztett vasfüggöny az előadás végén lassan, csikorogva elindult fölfelé, a színészek pedig reménykedve kémleltek rajta túl, hogy tán jön a szebb jövő, ami nem választja el ennyire drasztikusan magyart a magyartól. A remények között az is szerepelt, hogy majd a határon túli és a magyar színjátszás egymáshoz simul, összeolvad. Ez sem következett be, így maradt Senkálszky jobbára ismeretlen nálunk, pedig mi mindent játszott azóta is!
A Népszava munkatársa néhány éve találkozott vele utoljára Kolozsváron, egy nemzetközi fesztiválon. Nem volt sem szemüvege, sem hallókészüléke, jött a barátnőjével, buzgón nézte a produkciókat. Valaha játszotta III. Richárd címszerepét is. Utolsó szerepeként 8 mondatos jelenése volt Shakespeare remekművében.
A nézőtérről, azaz közülünk, minket képviselve, egy polgárként ment föl a színpadra. A sok esztelen, hatalomvágytól átitatott gyilkosság közepette, ami a darabban történt, felénk fordulva, mély fájdalommal, de kijózanító bölcsességgel az élet szépségéről beszélt.
Beleszólt az előadásba, mint akinek öregemberként már rálátása van arra, milyen értelmetlen vérengzés folyik, és próbál bennünket figyelmeztetni, hogy igyekezzünk az ilyesminek gátat szabni. Egyszerre dermesztő és fennkölten szép pillanatok voltak. Valaha fölterjesztették Kossuth-díjra, méltatlan, hogy nem kapta meg. Aki például látta a Vlad Mugur által rendezett Cseresznyéskertben Firszként, az öreg háziszolgaként, kétsége sem lehet felőle, hogy megérdemelte volna.
Nem a szokásos csoszogó vénembert alakította, szinte pantomimes mozgással érzékeltette az öregséget. De amikor távozniuk kell a ház lakóinak és velük a múlt jelentős értékeinek, őt pedig, mint egy őskövületet ott felejtik, és magába burkolózva nyilván a halál vár rá, a szemünk láttára töppedt össze, vált holtsápadttá, tántorodott meg, feküdt le bevackolódva úgy, hogy bizony megfordult az ember fejében, annyira beleélte magát a szerepébe, hogy tényleg rosszul lett, valóban itt haldoklik előttünk, szólni kellene a mentőknek.
Szerencsére azonban nem történt más, mint hogy egy nagy színész kolosszálisan, felejthetetlenül játszotta a szerepét. Most azonban sajnos megadta magát a halálnak. Irigylésre méltó életművet hagyott maga után.
