Emberfölötti feladat zúdul minden Karácsonykor alighanem a világ valamennyi postájára. Bensőséges jókívánságok kézbesítése, mindennapi üzleti üzenetek továbbítása, néhány napi késedelemért bizonyára indokolatlan volna a zsörtölődés.
Hanem azért a kötelesség, kötelesség. Különösen az Európai Unió tagállamaiban, amelyek között szerződéses megállapodás a piacgazdaság szabályainak a követése, a pontosság betartása, hiszen rajtuk múlik a rendszeresség, a hitelesség, a működés zavartalansága. Az idén Magyarországon sok esetben ez fölborult. Finomkodó a megfogalmazás, a Magyar Posta csődöt mondott. Küldemények ezrei, talán tízezrei is tetemes késéssel, akár két-háromheti lemaradással érkeztek a címzettekhez, van, aminek már ott kellene lennie, de még valahol raktár, gyűjtőhely mélyén szunnyad. Majd, ha lesz idő, útra kel, talán az újesztendő beköszöntése után.
Akár el se indulna, nagy kár származhat belőle az érintettekre. Az üzleti törvények kíméletlenségei szerint gyakran helyrehozhatatlan is. Miként is értené a külföldi partner, aki mellesleg maga is uniós, gondosan ügyel a közös kötelmekre, hogy miért nem kap időben választ esetleges kérdéseire, kéréseire? Azt hiszi jóindulatúan, mi mást is hihetne, hogy a feleletnek jönnie kell, és türelemmel vár a postafordultára. De hiába vár megerősítést soraira, az csak nem akar megérkezni. Mert a magyar érintett még meg sem kapta azt, vár a szebb és nyugalmasabb napokra, amíg a Magyar Posta kiheveri az ünnepi rohamot.
Titok rejti, milyen szeszély dönti el, hogy ez a rendkívüli állapot, kiket és hol érint. Milyen főnök buzgalmán, vagy éppen hangulatán múlik, mikor kerül a küldemény a kézbesítőhöz, ő mikor kopogtat be vele, mert ő napi kapcsolatban van a címzettel, gyakran barátiban is, vinné fáradhatatlanul. Esztendős üzleti viszonyok romolhatnak el végzetesen e káosz miatt, talán azért is, mert szezonszerűen kevés a munkaerő, kényelemben nem változtatnak ezen, olyan országban, ahol sok helyütt már minden mindegy.
A kormányzat üresen puffogtatott politikai jelszava, hogy ők "jobban teljesítenek". Esténként többször olvashatjuk még a kereskedelmi tévék hirdetéseiben is, de a gyakorlat azt erősíti meg, hogy sokkal rosszabbul. Átmeneti fölzúdulás fogadta egyes állami feladathoz kötött vezetők szemérmetlen jutalmazását. Köztük volt a postáé is. Akinek ugyan meghagyták a "minimális" kétmilliót, de mint a tények mutatják, ez is botrányos. Földúlták életünket, önkényesen szóltak bele rendünkbe.
Helyrehozni ezt semmiképpen sem lehet már. Nem az a skandalum, hogy egyes "boldog ünnepeket", "derűs újesztendőt" kívánó kártya néhány napot késni fog. A megbízhatóság, a bizonyosság szenvedett csorbát.
De hát meglepetés ez? Hogyan is mondja Shakespeare? "Rohadt az államgépben valami".
