Duzzoghatna is akár Orbán Viktor, hogy gondosan előkészített szónoklatainak némelyike nem ébreszt kellő figyelmet, a száguldó napok feledésbe szorítják őket. Még a baloldali sajtóban is, ahol pedig megérdemelnék az érdeklődést. A kormányfő szeret szónokolni, várja, vágyja hűséges közönségének a vastapsát. A közelmúltban volt olyan nap, hogy a parlamenti épület nemes kulisszái előtt csekély időközzel, két ízben is emelvényre állt. Előbb meghirdette, azóta azért mégis kommentárokra késztető kezdeményezését a Nemzeti Emlékezet Bizottságának életre hívásáról, még vezércikkre is serkentette a Magyar Nemzetet, mondván a "lusztrációban", a politikai átvilágításban, a kommunista múlt elszánt föltárásában, hátrányban vagyunk a lengyelekkel, több szomszédunkkal szemben. Rétvári Bence államtitkár még külön szónokolt is róla, január elejétől ki-ki böngészheti, hol és mikor tapadtak rá, miért igényelhet "elégtételt" vegzálásáért. Jogos, a rendszerváltások csakugyan megérdemlik a tisztázást, még akkor is, ha idestova negyed évszázados késéssel, miközben az ország más nyavalyákkal küszködik a rohanó világban.
Néhány órával, mondhatni percekkel később, Orbán Viktor más pulpituson állt már. Antall Józsefet méltatva, megérdemelten fölidézve a rendszerváltó első kormányfőjének kétségtelen történelmi érdemeit. És előrukkolva emlékezetesnek szánt mondatával, gúnyolódva az ellenzéken, hogy bezzeg most "fölfedezi" Antall őszinte demokratizmusát, holott annakidején alantasan szapulta őt. Amiből Orbán levonta azt a poénnak szánt tanulságot, hogy a baloldalnak csak a halott jobboldali a jó politikus, az élőt ostromolja. Talán bekövetkezik az is majd - fűzte hozzá -, ha ők is már díszsírhelyek alatt pihennek, róluk is fölfedezik érdemeiket. Tarthatjuk szellemesnek is ezt a derűkeltésnek tartogatott végszót, ha kissé történelmietlenül nem mellőzte volna a valóságot. Azt a tényt, hogy Orbán egyeduralmi szándékaihoz képest Antall vitathatatlanul igaz demokrata volt, és azt is, hogy a fölidézett időkben Antallnak éppen egy radikálisként föltűnt fiatalember, Orbán Viktor volt a legkomiszabb ostorozója. Kiderült tehát, hogy jobboldali politikusként a halott államférfi éppen Orbánnak a jó.
De mellőzzük is ezt, mert a másik adoma ennél sokkal cifrább volt. A "nemzeti emlékezet" ébresztésének szándékával, a kíméletlen kádárizmus ostromolására hangzott el az a jellemzés, hogy abban a korszakban megmukkanni sem lehetett. A társadalomra olyan megfélemlítés nehezedett rá, hogy kivétel nélkül mindenki hangtalanul menetelt, "a sorból kilógni nem mert", az aranyszabály az erőszakolt szürkeség volt. Semmi kétség, volt nem is kevés ilyen komor szakasz. Orbán azonban azt akarta sugallni, hogy az volt aztán az uniformizálódás, a vélemények egyhangúságra voltak kárhoztatva, semmi zokszó, semmi kísérlet a többszínűségre. Irodalmárok, művészek, sőt horribile dictu, még újságírók is fölidézhetnék ennek az ellenkezőjét. Például olyanok, akik annakidején hírnevet szereztek maguknak közszolgálati fórumokon, mint a ma onnan kiszorított Bolgár Györgyök, Szénási Sándorok, Győrffy Miklósok, akik fájón hiányoznak a Kossuth adóról az m1,m2 képernyőjéről. Helyettük ott vannak viszont a dicshimnuszokat zengők, a "mindég dicsér, rossznak mit se tart…" készségesek (Madách). Hol is volt hát az uniformizálás, a sorból kilógni félők serege?
De miért is megyünk vissza olyan távolra, amikor a jelen forró pillanata mindennél ékesebben tanúskodik arról, hogy ki nem engedne senkit sem kilépni a sorból? Egyetlen vasárnap pattant ki az elmékből a tankönyvek sokszínűségét fölszámoló törvény tervezete, az állam mindenhatóságát erőszakoló szándék. A társadalmi következményeket mellőzve, a piacgazdaság elveit és gyakorlatát sutba dobva, egzisztenciákat fölszámolva döntenek, száműznek gondolatokat, egyenruhába bújtatott tankönyveket erőszakolnak diákok és pedagógusok kezébe. Hónapokkal ezt megelőzve próbálkoztak a színházi világra ráültetni egyszínű csinovnyikokat, és ha teljesen ez nem sikerült is, az nem az önmérséklet fölülkerekedése miatt volt, hanem annak az érdeme, hogy minden görcsös kormányzati igyekezet ellenére is csak hozott demokráciát a rendszerváltás, Európához tartozásunk korlátokat szab az önkényeskedésnek. A sokszorosan kozmetikázott alaptörvény uniformizáló preambuluma előírná, (elő is írja, csak a valóságon nehéz erőszakot tenni), hogyan gondolkodjunk, milyenné formáljuk hazánkat, kik után masírozzunk, kiket vessünk el és más hasonlókat. Nem egészen négy esztendő tanúsította eddig, hogy ez a kormányzat csakugyan gyökeresen átalakítana mindent az országban, a maga kényszerképzeteihez sablonizálna, és addig nem is nyugszik, amíg van módja rá. "Kampányduma", hogy minden lehetséges módon útját kell állni ennek? Igen az, ki is tagadhatná le? Azon kell szüntelenül töprengenünk, mivé is változhatna ez az ország, ha szótlanul hagynánk ezt az állapotot, ha akár csupán néhány esztendeig is tovább tobzódhatna ez a rémálom. E mostani parlamenti ciklusnak a lezárása, ennek a kapuzárási pániknak a vesszőfutása mutatja, hogy 2014 tavasza nem csupán egy alkalom a változtatásra, hanem sokáig nem halasztható történelmi feladat, még ha ez a fölfogás demagóg szólamnak hangzik is. Mi akkor a kétségtelen demagógia?
Mérjük föl, ha akár egyetlen pillanatra is!