Mindig kínosan ügyeltem arra, hogy amikor egy-egy rokonomnak vagy barátomnak karácsonyi lapot választok, figyelembe vegyem szocializációjukat, szokásaikat és hitéletüket. A kisgyerekesek szánkós-hóemberest, a vallásukat nem gyakorlók fenyőfás-csomagost, az idősebbek pedig fenyőágas-gyertyalángost kaptak. Paliéknak Jézusost választottam, egyrészt, mert vallásosan élnek, másrészt, mert a karácsony mégiscsak róla, a szeretet apostoláról szól, és ami nem mellékes: szeretjük egymást, kötődünk egymáshoz, immár harminc esztendeje. Magyar vizslánk hozott össze bennünket, Pali orvosolta, amíg egy kullancs le nem terítette, erős kapocsként szolgált, éppúgy, ahogy elvesztése után az unokája is. Évek óta ajándékozzuk meg egymást, szeretteinket, legtöbbször mi, ketten futunk össze, hogy csomagokat cseréljünk, az ajándékok általunk kerülnek a fenyők alá, családi körben bontjuk föl, telefonon beszéljük ki az örömünket, s mondjuk el köszönetünket.
Mindezt jelen időben mesélem, holott mára múlt időbe tehetem, de optimista lévén inkább így fogalmazom: tehetném. Pali, jobb szót nem találok rá, kilépett a barátságunkból. Úgy lépett ki belőle, hogy én benne maradtam. Ő lezártnak tekinti azt a barátságot, én ma is komolyan veszem, bensőmben ápolom, talán mert azt remélem, eljön az idő, amikor minden visszakerülhet a helyére. Egyszer a kezembe nyomtak valami hervadtnak, elszáradtnak tűnő sivatagi növényt, és arra biztattak, öntsek egy kis vizet a cserépedényébe. Öntöttem, és ez a növény egy perc múltán föléledt, szárai és levelei megemelkedtek. Olyasféle élmény volt, mint amikor a teljes napfogyatkozás után a furcsa szürkeségből mindent újra színesre varázsol a fény.
Mint az imént rögzítettem, barátságunkat egy magyar vizslának köszönhetjük, barátságunk befagyását, befagyasztását egy másik magyarnak. Írtam néhányszor erről a magyarról, gyanítom, írok is még. Amikor első alkalommal kormányzott, akkor is írtam, Pali akkor is a barátom volt, azzal együtt és annak ellenére, hogy az ő megítélésében volt közöttünk némi különbség. Nézetkülönbségünk éjszakába nyúló beszélgetések alapja, témája és erjesztője volt, soha nem mentünk ölre, együtt ürítettünk ki egy-két boros flaskát, politizálva, közéletről diskurálva, kvaterkázva. Ő elfogadott olyannak, amilyen vagyok: kritikusan gondolkodó, a közért morgolódó, észrevételező. Tudta, hogy nem kötöttem el magam egyetlen oldalhoz sem, akár a baloldal kormányozta az országot, akár a jobb, maradtam a kisember szószólója. Pali ismerte az átkos rendszerrel szemben kimondott szavaimat, ma is ismeri teljes humorista és publicista életművemet, és arról is volt tudomása, hogy az Antal és a Horn kormány négy éve alatt is korrekt morgolódással szóltam mindarról, amivel nem értettem egyet. Tudta, hogy irtózom a fanatikusoktól, hogy szimpatizálok a kételkedőkkel, őrzöm a függetlenségem, szabadon gondolkodom, nem vallásosan, de hittel élek, nyitott vagyok az ésszerűre és a jóra, demokrata vagyok, félelem nélkül élek és írok. Én elfogadtam, hogy Pali szelídebben fogalmaz, ha a konzervatív oldalról és értékekről ejtünk szót, sokat tanultam szavaiból, gyakran mértékadónak és mértéktartónak, útbaigazítónak és mérlegelendőnek tartottam. Tudtam, hogy jobboldali érzelmű, nem fanatikus, és ez különös örömmel töltött el. Beszélgetéseinkből erősödhettem magyarságomban, nemzeti érzelmeimben, és hagytam, hogy figyelmemet a baloldal egy-egy általam észre nem vett hibájára, vétségére vagy gorombaságára. Nyitottan szólhattunk az egyházról és a vallásosságról, és annak ellenére sem éreztem szakadékot kettőnk között, hogy én merőben másképp gondolkodom arról, ami az ő alapértékét jelenti. Mindez kitartott mostanáig.
Nemrégiben fölhívtam Palit, őt akartam elsőként tudatni életem alakulásáról, és jelezni azt is, hogy el-elmaradoznak a mail-jei, nem hív, életjelt sem ad magáról. Ekkor és így tudatta velem, hogy ő úgy érzi, mindaz, amiről egy-egy írásom szól, eltávolított bennünket egymástól, és ha ki nem mondta, de érzékeltette, hogy barátságunk zátonyra futott. Korrekt beszéd, nyugtáztam, és mégsem úsztam meg szívfájdalom nélkül. A nemzeti együttműködés programjának áldozatai lettünk. Ebben a programban legfőképp a kieszelője van benne, meg hát Pali, és "egy kicsit benne vagyok én". Ha normális országban élnénk, a barátságunk ma is élő lenne. Meglehet, normális ország ez, csak abnormális helyzetet teremtett ez a fene nagy együttműködés.
Pali is, én is ugyanabban az országban élünk, keresve a boldogulást, és megélve a boldogságot. Mégsem ugyanazt az országot látjuk. Amit Pali természetes képződménynek lát, azt én természetellenesnek, és nem azért, mert mindenáron szembe akarok fordulni vele. Ő jobbára a kormány szócsövévé lett köztévéből és a Hír TV-ből informálódik, én jobbára mindkettőt kerülöm, és inkább figyelem a jobboldal számára tömjénfüstöt jelentő ATV legtöbbször izgalmas, esetenként idegborzoló elemzéseit, beszélgetéseit. Ha együtt ülhetnénk az ünnep előtt, lenne miről szót váltanunk. Gondolom, Pali továbbra is mást lát, ha trafikmutyiról, a magyar földről, vagy stadionépítésről esik szó, mint ahogy másképp látom én is. A trafik elosztása sem csupán azért zavar engem, mert jobbára az osztogatókhoz közel állók jutottak hozzá, hanem azért is, mert a trafikok működési engedélyét maga a kormányzó közösség osztogathatta. Pali, gondolom, ott volt minden nemzeti ünnepen, és figyelmesen hallgatta a csakis nekik, magyaroknak szónokoló kormányfőt, és azt is el tudom képzelni, hogy az eddigi meneteken is fölfedezhettem volna, ha menetnézőbe megyek.
Ha ismét vitatkozhatnánk egyet, terítékre kerülne ez is: mért nem lehet egy nemzeti ünnep egyszerre mindenkié? Az egész magyarságé? Mért sajátíthatják ki maguknak a kormányzó párt fanatikusai a kormányfőt, és a kormányfő mért gondolja, hogy csupán annyi magyar létezik, amennyi őt hallgatva és tapsolva gyűlt össze? Talán Pali választ adna arra is, mért föltételezi a kormányfő, hogy mindazok, akik nem képezik rajongói táborát, egyrészt liberálbolsik, másrészt nem magyarok, és legtöbb esetben hazaárulók? Nekem meg talán sikerülne elmondanom, hogy álmomban sem kívánom vissza az átkos idejét, és hozzá hasonlóan ellen vagyok mindenféle diktatúrának, de most, amikor negyedszázada abban a hitben élünk, hogy demokrácia van, még inkább fáj, ha csak a legkisebb mértékben is fölüti a fejét a diktatúra, és még inkább, ha autokrácia formáját ölti a félelmekkel teli demokrácia. Ha a stadionépítés kerülne szóba, Pali a jövővel érvelne, meg a foci jövőjével, én meg kitartanék amellett, hogy a stadionok párja a közelmúltból a kormányzati negyed, a négy bátaszéki alagút és a völgyhíd. Egyik se kellett volna, és stadionokra sincs szükségünk.
Pali biztosan úgy látná, hogy az antiszemitizmus csak egy hisztérikus duma, én meg visszakérdeznék, akkor hogy is lehet egy bírótól megkérdezni, hogy ön zsidó-e? És hogyan lehetséges, hogy a kormányfő a zsidók világkongresszusán is bejelentette, hogy betiltotta azt a gárdát, amelyik azóta is történelmünk leggyalázatosabb időszakának jelmezeiben masírozik. Pali, igaz árnyaltabban, mint a szobrot állítók, de védelmébe venné Horthyt, én meg sorolnám az érveimet, közéjük emelve Hitlert, a zsidók deportálását, és a második magyar hadsereg pusztulását.
Talán olvasmány élményeink is szóba kerülnének, és tudom, Pali nyitott szemmel jár, jó irodalmat is olvas, de megvédené Nyírőt, Tormay Cecilt és Wass Albertet, én pedig meghallgatnám, mert kíváncsi lennék az érveire, aztán a magam módján rendbe tenném a dolgot. Pali mesélne a székely barátairól, azokról, akik közelében él, és róluk szólva végre teljes egyetértésben beszélgethetnénk, lévén magam is velük tölthettem két hetet Kézdivásárhely közelében. Talán ott botlana meg a róluk szóló diskurzus, ha szóba hoznánk, hogy normális-e, hogy határon túlról leadott voksokkal határozzák meg a határon belüli sorsunkat. Ez persze blaszfémia, mert mindkettőnk számára öröm, hogy kettős állampolgárságot kaphatnak az anyaországtól elszakadt magyarok, de a határon belülre szakadtak sorsa mégiscsak a határon belül élőké.
Mindez persze csupán fantáziálás, elmélkedés, ellenpróbája nincs, nem is lesz, mert a barátságunk, igaz, csak egyik felöl, de szétszakadt. Idén nem lesz ajándékcsomagolás, elmarad egy-két parázs hangulatú beszélgetés, pedig alapjaiban semmi sem változott meg bennünk. Ennek az abszurdra hajlamos országnak a polgárai maradtunk, ugyanúgy élünk, ugyanúgy megvannak a gondjaink és a bajaink, és föltehetőleg ugyanúgy állítunk fenyőt, ugyanazokat a karácsonyi dallamokat hallgatjuk, amikor az ajándékok a fenyő alá kerülnek. És talán ugyanúgy gondolunk egymásra, mint az elmúlt harminc esztendőben, és talán egy percre még az is eszünkbe jut majd, akinek köszönhető, hogy a barátságunk semmivé lett. Legföljebb más előjellel.