Miközben az orbánizmus majd' négy éve folyamatosan leépíti a jogállamot, aközben korifeusai rezzenéstelen arccal papolnak az igazságról, és lankadatlanul okítják a bíróságokat. Tökéletes abszurditás, hogy Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője a mélységes, döbbent csalódás hangján közölte: a devizahitelek ügyében hozott jogegységi döntéssel a Kúria "a bankok oldalára állt". Holott a kormánypárti politikusokat - köztük nem egy jogászt - a legkevésbé sem érhette meglepetés, amikor a Kúria határozata megszületett. Éppenséggel számítottak erre, és előre tudták, milyen hálás kommunikációs patentet kapnak, hiszen ettől kezdve széttárhatják a kezüket, és sajnálkozva mondhatják: mi mindent megtennénk a hitelesek érdekében, csak hát a bankok oldalára állt bíróság nem teszi lehetővé.
Hasonló képtelenség, hogy kisvártatva megszólalt a Civil Összefogás Fórum alapítványa is, és nyilván teljesen függetlenül a kormánypárti állásfoglalástól, még keményebben megbírálta a határozatot, mondván: a "Kúria figyelmen kívül hagyta az eladósodott polgárok S.O.S. jelzéseit", minthogy "indokolatlanul csak a bankoknak kedvez". A CÖF ezért az ombudsmanhoz és az Alkotmánybírósághoz fordul jogorvoslatért. "Nem hagyhatjuk, hogy a független igazságszolgáltatás, amely megbízását, mint mindhárom hatalmi ág, végső soron a néptől kapta, a társadalom jelentős számú, de önhibáján kívül kisebbségi helyzetbe került, érdekérvényesítő képességét vesztett polgárait semmibe vegye".
Ez kétségbeejtően populista maszlag. A Kúria ugyanis nem tett egyebet, mint egyszerűen megállapította, hogy a hitelszerződésből eredő árfolyamkockázat természetszerűen az adóst terheli, hiszen a kontraktust önszántából, a törlesztési feltételek lehetséges változásának tudatában kötötte. Ugyanakkor más a helyzet az egyoldalú kamatemelés jogszerűségének dolgában; ez nyitott kérdés maradt, legalábbis amíg az Európai Bíróság nem hoz döntést ebben a kérdésben. Ám ettől eltekintve, a Kúria állásfoglalása nem áll útjába az egyes, és egymástól igen különböző szerződések perelhetőségének. Ha azonban kifejezetten az árfolyam változásából eredő többletterhekért generálisan a bankoknak kellene jótállniuk, akkor ennek analógiájára akár a papírjain bukó részvényes is követelhetné, hogy veszteségét a tőzsde térítse meg.
A polgár persze - ahogyan a CÖF írja -, adhat le vészjelzéseket a pénztártól való távozása után, de ebből nem következik, hogy a bíróságnak automatikusan az ő védelmére kell sietnie. Sokkal inkább az a kézenfekvő tanulság, miszerint az árfolyamkockázattal a szerződés megkötése előtt ajánlatos kalkulálni. Mert vajon mit értsünk azon, hogy a devizahitelesek "önhibájukon kívül" kerültek volna kisebbségi helyzetbe? Ne lettek volna tisztában azzal, mit jelent a különböző valuták közötti árfolyammozgás, és ezzel összefüggésben a kamatok növekedése? De hát épp azért vették fel a devizahitelt, mert pontosan tudták, hogy az akkor aktuális kondíciók alapján a forintban eladósodottakhoz képest jobban jártak. Vagyis a kínálkozó előnyt képesek voltak felmérni, de az esetleges hátrányt nem? Amikor a kormánypártiak farizeus módon, lényegében erre hivatkozva óhajtanák egyoldalúan a bankokra terhelni a veszteségeket, akkor nem az úgynevezett igazságosságra, hanem csupán arra játszanak, hogy a hiteleik törlesztésébe kétségkívül belerokkant százezrek ezt akarják hallani.
Ami lehet ugyan politikai szempont, de ehhez a számításhoz még meg is rendelni a bírói alátámasztást, az már elfogadhatatlan cinizmus. Mert amikor a CÖF arra hivatkozik, hogy az igazságszolgáltatás "végső soron a néptől kapta" a megbízását, akkor szándékosan összetéveszti a joggyakorlás valóban demokratikus felhatalmazású intézményrendszerét magával a törvénnyel. A törvény azonban nem a közvetlen népakarat megtestesítője (arról most nem is beszélve, hogy a devizahitelesek csoportja sem egyenlő a néppel), hanem a képviseleti parlament által alkotott jogszabály. A "népre" való hivatkozás mindig politikai absztrakció, és sohasem lehet jogforrás.
Annál meglepőbb, hogy ifj. Lomnici Zoltán, a CÖF szakértője így nyilatkozik a köztévében: "… a bíróságnak nem szabad függetlennek lennie a társadalomtól, a kisember érdekeit mindig szem előtt kell tartania". De hát Lomnici tanult jogász, nem politikai hordószónok. Szakértelmiségi, aki nem dobálózhat hangzatosan népbarát lózungokkal, mert képzettsége épphogy felvértezi azok ellen, és kötelességévé teszi a hiteles tájékoztatást. Márpedig ő pontosan tudja, hogy a bíróság igenis független a társadalomtól - méghozzá azért, mert e felettébb parttalan fogalom helyett kizárólag a tételes törvénynek tartozik megfelelni. És vajon mit jelent az, hogy "szem előtt kell tartania a kisember érdekeit"? Ez a megfogalmazás nemkülönben színtiszta demagógia. Az igazságszolgáltatás nem ilyen vagy olyan érdekekre van tekintettel, hanem a jogszerűség követelményére. Hogy aztán annak kielégítése kinek az érdekét szolgálja, az a legkevésbé sem tartozik a pártatlan a bíróságra. A "kisember", mint jogalany, különben is értelmezhetetlen. Ki tartozik ebbe a homályos kategóriába? És honnan tudja Lomnici, hogy például a devizahitelt felvevők közül ki számított úgynevezett kisembernek, illetve hány nagyember vette igénybe ezt a lehetőséget - egyebek között spekuláció céljából?
Egyébként nem csupán közgazdászi, de akár jogi végzettséggel is átlátható, hogy a hitelesek elsősorban annak a számukra tragikus árfolyammozgásnak "köszönhetik" romló helyzetüket, amit 2010-ben az Orbán-kormány "magyar utas", vagyis felelőtlen gazdaságpolitikája indított el. A hároméves recesszió lökte lefelé a forintot a svájci frankhoz és az euróhoz mérten; és ezt a máig tartó tendenciát csak felerősítette, hogy az elmaradt beruházások és a lefagyott növekedés országában senki sem segített a munkájukat elvesztőkön.
Szóval, kedves, felháborult "civilek", nem a Kúriának kell diktálni. A kormányon legyenek szívesek számon kérni a gazdasági prosperitás normális feltételeit.
