Lassan háromezer éves mondatok ezek. A Károli fordította Biblia Ésaiásnak magyarított szerzője arról ábrándozik, hogy "nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van", sőt nemcsak úgy általában jön fel a nap a sokat üldözött kis zsidó (vagy bármely) nép politikai horizontján, hanem maga az ország, annak lakosai talán egyenként elkezdenek a szemükkel látni: "a nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében fény ragyog fel fölöttük." Az új napkelte meghatározó szereplője pedig a titokzatos "gyermek", aki helyreállítja az igazság és a jog uralmát, sőt meg is szilárdítja azt a világot, amelyet nem a sötétség megtévesztő tettei, hanem a világosság döntései határoznak majd meg.
Évek óta, így a polgári esztendő végéhez és annak legsötétebb napjához közeledve, újra meg újra a sötétség és a világosság kibékíthetetlen harcára gondolok. Persze az ajándékra is, melyet szeretteimnek, gyermekeimnek, unokáimnak szánok, vagy egyáltalán csak az ajándékozás örömére, mely a boldog embert mindig betölti. A boldog ember hite szerinti Istene - akit követni szeretne - ugyanis soha nem akar semmit elvenni, hanem mindig ad és ad, és ebben leli örömét. Az evangélium angyali üzenete is "ajándékról" szólt. Azt állította, hogy az a világosság, ami Betlehem mezején kétezer éve egy titokzatos éjszakán mindent beragyogott, a csüggedt emberek számára hoz reményt. A "mennyei seregek sokasága" nem a "rend", a hamis anyagi könnyítések, a szomszéd népekkel szembeni harciasság értelmének nevetséges szóvirágait hintette. Az angyalok a jóakaratú földi embereknek békességet ígértek. Kívánhatnék-e ennél csodálatosabb ünnepi ajándékot kétezer év múltán is?
Mindenki mást visz ajándékba. Az együgyű népi játékok pásztorai foglalkozásuk termékeit, a napkeleti mágusok aranyat, tömjént és mirhát. Heródes "ajándékai" sem maradtak el. Az egyre kevésbé fiatal despo(kra)ta így élete végéhez közeledve egyre inkább üldöztetéses téveszméi rabjává vált. Szorgalmasan eltakarította összes politikai riválisát. Közben persze jót is tett. Feljegyzések maradtak arról, hogy ha éhínség köszöntött be, segélyeket osztott és közmunkákat szervezett. Az országot erődítményekkel erősítette meg, a hozzá közel álló embereket bevonva építési programjaiba. Környezete gazdasági viszonyai is egyre inkább javultak. Külpolitikai tánclépésein viszont sem szövetségesei, sem ellenségei nem igazodtak el. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy nem tudta elképzelni a világot saját maga nélkül. Ő volt az, aki a betlehemi csecsemőket kiirtatta. A hozzá hű korabeli történészek ugyanis megtalálták az utalást arra, hogy a kezdetek óta várva várt Messiás "a Júda Betleheméből" fog származni. A palotájában felbukkanó külföldi előkelőségek különös csillagtörténete azt a gyanút ébresztette benne, hogy az ország legkisebb városában bujkálhat jövendő politikai ellenfele. Semmit nem bízva a véletlenre, egy egész korosztályt küldött pusztulásba. Nem vigasz, hogy ekkor már saját fiai, családtagjai sem voltak biztonságban tőle.
Olyan régi történet ez, és annyiszor megkapta szidalmait a gonosz Heródes, a betlehemesek legfeketébb figurája, és a letűnt korok dermesztő politikai háttere úgysem érdekel ma már senkit ebben az egyre jobban kiteljesedő hazában, hogy hadd térjek vissza inkább egy kicsit az ajándékadás öröméhez, sütkérezve egy pillanatig annak a holnapnak a halvány derengésében, ami a gyerekek eljövendő országa lesz.
"Fények" címmel hozott a posta egy levelet minap "Julika nénitől", aki mélységes szegénységből jövő kisiskolásokat tanít. A történet akkor kezdődött - írja a harmincas évei elején járó ragyogó "tanító néni" -, amikor a negyedik osztályban Kipling: A dzsungel könyve című művét olvastuk. A gyerekek azt a feladatot kapták, hogy a farkas falkához hasonlóan ők is alakítsanak csoportokat, válasszanak vezetőt és döntsék el, milyen feltételekkel léphet közéjük valaki, illetve milyen célokat szeretnének elérni. A gyerekeknek önállóan kellett nevet választaniuk maguknak. Az egyik négyfős kis farkas csapat a Magyarország Szegényeit Segítő nevet választotta. Hogy miért ez jutott eszükbe - titok. Az alapítók, bár maguk szegény gyerekek, hirtelen ráébredtek, hogy milyen végtelen gazdagság lakozik bennük. Lelkesedésük átragadt az egész osztályra, Julika nénit is beleértve. Így született meg az a terv, amit egy év múlva sikerült megvalósítaniuk. Ekkor már "Adri néni" az ugyancsak gyönyörű, fiatal tanárnő volt az osztályfőnökük, de a két "néni" örömmel támogatta a gyerekek tervét. A gyerekek plakátot készítettek, találkozókat szerveztek. Felfigyeltek a mindennapi eseményekre, vendégeket hívtak, filmet néztek az általuk kiválasztott témáról, és a végén úgy döntöttek, hogy gyűjtést szerveznek a gyöngyöspatai szegények számára. Iskolájuk alsó és felső tagozatán süteményes és teás asztalokat állítottak fel. Az édességeket a szülők készítették. Bárki ehetett, ihatott, és ha akart, adhatott adományt. A tenni akarás öröme más diákokat, tanárokat és szülőket is megérintett. Így egészen kicsi pénzekből huszonhatezer forint gyűlt össze, amit meghallva egy lelkes, külső támogató, maga is tízezer forinttal megtoldott. Ő volt az a személy, aki híreket hozott Gyöngyöspatáról, mivel második éve hétről-hétre lejár oda, hogy a szegény gyerekeket angolra tanítsa. Együtt volt a pénz, így hát felvették a kapcsolatot Márta "nénivel", a mátrai település óvodavezetőjével, akiről szintén kezdett visszatükröződni a kis csapat boldog igyekezete. Mindent megtett azért, hogy a kis adományozók átéljék, milyen jó dolog segítséget nyújtani a másiknak, még akkor is, ha talán mi magunk is rászorulnánk.
Az iskolában a két osztályfőnök megbeszélte a gyerekekkel, hogy mi is legyen az ajándék. A csoport arra gondolt, hogy valami kézzelfogható ajándékot is kell vinniük, de eszükbe jutott, hogy Anita és Zsolt bábművészek jártak egyszer náluk, és bohócruhába öltözve egy fergeteges délutánt szereztek számukra. Levelet írtak hát a kedves mímeseknek, akik angyali szívvel megértették, hogy miről is van szó, s hogy milyen fontos, ne barátságból, hanem a gyerekek "munkavállalóiként", egy aprócska, jelképes összegért jöjjenek velük Gyöngyöspatára. A pénz nagy részéből ceruza, festék, filctoll és rajzlap lett. A "látogató bizottság" tagjai: Áron (akinek éppen aznap volt a születésnapja), Kármen, Mercédesz, Mariann, akik szóvivőként is érkeztek, és egy tekercsről ünnepélyes köszöntő beszédet olvastak fel, valamint a teljesen árva Krisztián, vitték a Zoli bátor, Norbi és saját maguk, valamint iskolatársaik által gyűjtött pénzecskéből vásárolt ajándékokat.
Mivel látták már a bohócok műsorát, bejelentették, hogy amíg a program zajlik, ők ellátogatnak a helyi kisebbségi önkormányzat vezetőjével a település cigánysorára. Több lakásba bekopogtak, mindenhová néhány szem frissen sütött és otthon becsomagolt édességet vittek. Teljes komolysággal leültek a vendéglátókkal, beszélgettek, és láttak. Hogy mit kaptak ezért cserébe? Semmit és mindent. A jót nemcsak tudni, de tenni felnőttként is nagyon felemelő, de a gyerekek szinte kivirultak. Igenis ők tenni akarnak azért, hogy szebb legyen a jövő, mi pedig bennük látjuk a jövőt. A készülődés közben mindenkiben megmozdult valami. Volt, aki görcsösen keresett kinőtt ruhákat, hogy valamivel ő is hozzájárulhasson a gyűjtéshez. Az ötödikes Norbi elküldte a kicsit már kinőtt kedvenc öltönyét, mondván "hadd örüljön neki valamelyik csórikám".
A történetnek nincs vége. A két osztályfőnök a diákokkal elvitte az ötletet egy másik iskolába is, és élménybeszámolót tartottak otthon is. Hátha egyre többen tudnánk tenni a jót másokkal. Nem az a kérdés, hogy mennyit, az a fontos, hogy tiszta szívből.
Ennyi a levél. Mindenki mást ad. Talán felnő egy új nemzedék, mely világosságot és békességet akar, és adni szeretne, nem elvenni. "Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége…"
Igen, úgy legyen!
