O’Toole igazi nagy személyisége volt a színháznak és filmnek egyaránt. A világítóan kék szemével, vonzó arcával, magas, karcsú alkatával minden műfajban otthon volt színpadon és vásznon egyaránt. Egy nyilatkozatában arról beszélt, hogy a jó szerep kevés, tehát ha egy szembe jön, elkapja. „De ha nincs jó szerep, magam csinálok belőle jót, különben nem tudom az adósságaimat kifizetni. A pénz nagy úr, és ha a jó szerepre vársz, az azt jelenti, hogy várhatsz az örökkévalóságig. Inkább belevágok, és kihozom belőle a legjobbat, amit csak tudok.”
Íme, a titok. Egy színészóriás titka, aki önmagából építette fel jó a szereppé azt, amit kapott. Ettől lett hiteles, meggyőző és vonzó drámában, vígjátékban, musicalben, történelmi sorozatban egyaránt. Nem a szerep határozta meg őt, hanem ő határozta meg a szerepet. Szarkasztikus humora és iróniája több mondását tette közkeletűvé, például a „mindig csak a nyoszolyólány és sohasem a menyasszony” arról, hogy az ember mit kap, tehát nem várni kell a jó szerepre, hanem teremteni.
Persze Shakespeare kivétel, s már pályája elején Shakespeare-előadásokon tűnt ki egyre gyakrabban, miután elvégezte a londoni királyi színiakadémiát. Sőt, Shakespeare vonzotta az addig sokféle össze-vissza tevékenységet űző, mélyről jött fiatalembert: a drámaköltő szülőhelyén, Stradford-onAvon-ben látott Lear király után határozta el, hogy színész lesz.
Az 1962-es Arábiai Lawrence című szuperprodukció címszerepe emelte egycsapásra a leghíresebb sztárok sorába. Az első világháborús rejtélyes brit katona szerepében, aki arab lázadást robbantott ki a törökök ellen olyan alakítást nyújtott, amit máig a filmtörténet egyik legkitűnőbb filmszínészi teljesítményének tart a szakma. Ekkor jelölik először Oscar-díjra, ami még hét alkalommal történik hosszú filmes pályáján, de egyetlen egyszer sem kapja meg színészként. Végül 2003-ban életmű-Oscarral jutalmazzák.
Több mint 90 filmben játszott, volt király – II. Henrik kétszer is: Becket és Az oroszlán télen -, császár – Tiberius a Caligulában -, alakította az öreg Priamost – Trója -, meg az öreg Casanovát, volt Don Quijote, játszott ivócimborájával, Richard Burtonnel, Audrey Hapburnnel, Katherine Hapburnnel, Omar Shariffel, Anthony Quinn-nel, s a múlt század valamennyi nagy angol színészével. S bár az Oscar hűtlen volt hozzá, de négyszer lett Golden Globe-díjas, kapott a brit filmakadémiától BAFTA-díjat, s a Bernardo Bertolucci-rendezte Az utolsó császárban nyújtott alakításért az olaszok legnagyobb elismerését, a David di Donatellót is odaítélték a császár nevelőjét alakító ír származású angol színésznek.
A személyes élete mondhatni mozgalmas volt, házasság, válás, botrányok, és főként az önpusztító alkoholizmus. Az ivászat a hetvenes évek közepén le is vitte a gödör mélyére. „Ha valamit nem a saját jószántadból, örömmel teszel, akkor inkább ne tedd. Ha abbahagyod az ivászatot, ne kezdj siránkozni, hanem vedd vissza az üveget. Azt csinéld, amit akarsz.” Ő kimászott a gödörből, s egészen 80 éves koráig jelen volt a színművészetben. Akkor – mint mondta – „száraz szemmel” mondott búcsúzt a pályának.
„Peter olyan életet élt, hogy nem sok mindent hagyott ki, amit ne élt volna meg” – mondta búcsúzóul egy barát a múlt század színészóriásáról. A szenvedélyes életből ránk maradt az, ami Peter O’Toole-ból szép és örökéletű, s ott látható a vásznon.