A parkban enyhe szellő tépkedte a már sárgába forduló faleveleket. Egy lélek nem volt az utcán.
Az aluljárón túl, a vézna, kis erdőben elém toppant egy feketébe öltözött figura, kezében rugós kés. Fojtott, már-már leányos hangon rám kiáltott:
- Ide ami a zsebedben, meg a karodon van! Most. Azonnal!
Olyan tizennyolc-húsz éves lehet, s a stílusából ítélve látott már egy-két amerikai krimit, s amennyire kivehettem a sötétben, fekete tréningruhát viselt és sötétszürke dzsekit, arca eltűnt, a szemébe húzott kámzsa alatt.
Előre nyújtotta két kezét, a jobban a kés villant egyet a félhomályban. Ujjai ráfonódtak keményen, de a bal keze, a kitárt tenyérrel megállíthatatlanul remegett. A zsebembe nyúltam, betettem remegő kezébe az öt darab ezrest, a telefonomat és némi aprót. Felhúztam karjaimról a dzsekit, lássa, hogy nincs órám.
- Ennyi, ez van…
- Ez az egész, még órád sincs? Ez a bunkofonom legalább 15 éves! - mondta dühödten.
- Órám van, de otthon. A mobilom tizennyolc éves, de szerettem… Eddig.
- Oké, akkor kérem a kulcsokat! - odaadtam az övemen függő kulcscsomót, méregette, hosszasan gondolkodott..
- Így is jó - mondta, most már határozottabb hangon, de rekedtebben - akkor mond meg a címedet!
A kezéből kicsusszan a kulcscsomó, utána vitorlázott több ezres, s nagyot koppant a földön a mobil. Már fáztam is, féltem, hogy lassan elázok. És fárasztott már ez a procedúra.
- Nem mondom meg a címemet. Három okból - válaszoltam a lassan szintén ronggyá ázott rablónak - Egy: ha most megszúrsz, előbb utóbb begyűjtenek a rendőrök és mehetsz Tökölre. Nem egy vidám hely, én már dolgoztam ott.
A fiú közbevágott:
- Én már voltam Vácon is, és kibírtam. És akkor, mi van?
- Mondtam, az előbb, akkor sem mondom meg a címemet, ha megszúrsz. Van neked családod? Nekem öt gyermekem van és kilenc unokám. Nem teszem ki őket egy támadásnak, amíg élek… Ez a kettő. Neked ez nem mond semmit, igaz? Tudod így vannak ezzel az apák, a nagyapák…
- Nekem nincs, nem is volt se apám, se testvérem, se anyám. A Kaposvári lelencben nőttem fel. Ott nem jártál, mi, te nagyokos? Én megszöktem két éve, mert rosszabb volt mint a sitt. Se szakmám, se lakásom, se barátom. Nincs mit vesztenem.
- De van. És ez a három: az erzsébeti fiúk társasága.
- Mi a fene az?
- Ez egy ötvenhatban, tizenéves fiúkból verbuvált csapat, akik harcoltak az oroszok ellen. Lett belőlük, melós, tanár, újságíró, és persze maffiózó. Sokan nem élnek már. Meghaltak, kórházi ágyban, börtönökben, a haverok kezétől, a kihallgató szobákban, önként, de nem dalolva. De maradtunk páran, közel a hetvenhez. De vannak fiatal barátaik, lekötelezettjeik, akik parancsnak veszik a visszautasíthatatlan kéréseinket… Szóval a régiek megkeresnek majd, s megtalálnak. Hamarabb, mint a zsaruk. S akkor, ott a vég. Tedd el a kést, beszélgessünk, barátkozzunk inkább…
Lassan, tétován, bepattintotta a bicskát, a farzsebbe tette, felszedegette a földre hullt értékeimet, kezembe nyomta őket. Az ezreseket is.
- Jól van. Beszéljünk. Ha az dilid. De én azt nem igen szoktam… Nincs kivel.
Szinte bocsánatkérő volt a hangja. Lehúzta fejéről a kámzsát, arca hófehér, szemei alatt fekete karikák.
- Nincsenek barátaid?
- De, vannak. Csak már nem bízom bennük. Ha, véletlenül van pénzem, levesznek, ha nincs, meg se hallgatnak. Pedig ha nincs barátság... Meg aztán én is megfejek balekokat, a piacon, a kiskocsmában, barátságot színlelek, kölcsönkérek pár ezrest, aztán bujkálhatok előlük, naphosszat. Nincs egy cigid? - kérdezte.
Úgy váltott, mintha nem lenne ott, akit éppen kirabolni készült.
- Nincs, készültem venni éppen. Meghívlak egy dobozra, meg egy sörre.
Már csak a magáét mondta tovább, már a válaszra, kérdésre sem várt:
- A végül az ember magára marad és bolondságokat csinál, mint most is. Tudom, vissza kell menni előbb utóbb a kóterbe, ha nem találnak meg a te, meg többiek haverjai. Mert látom, te is főnök vagy, mint egy őrmester az előzetesben. Ha a haverjaitok találnak meg előbb, akkor már kiterítve visznek… Értem én. Most kérjek bocsánatot? Mi a fenét vársz tőlem?
- Nem így működik ez barátom. Nem egy halál brigádról beszéltem én. Csak vannak, akik megvédenek, s ha kell bosszút állnak. Kis csavargókkal elbánnak, könnyedén. Nem fenyegetésnek, figyelmeztetésnek szántam…
Kiéhezett arca lassan kisimult. Akadozva, kérdéseim értve, olykor félreértve elmesélte életét, amely a nevelőintézet, a börtön, a furcsa, csalódást okozott kemény legények barátsága, s mind az, amely vele a rabló-pandúr játék között megesett. Erről egy szót sem, hiszen megígértem. Ezzel búcsúzott:
- Ugye nincs harag? Barátok vagyunk. Nem dobsz fel, ugye?
Ott állt előttem, piszkosan, lerongyolódva a már zuhogó esőben. Pár perce még rabló, most már barát. Miért is bízna bennem, így elázva, elesetten, egy idegen, ellenséges világban, amely nem kér belőle, s talán belőlem sem?
Sápadt és kiéhezett, reszkető kezű, hontalan. Magányos, elárvult, gyermek, zsebében a rugós késsel, amelyet egyszer biztosan használni fog, ha úgy adódik.
- Igen - mondtam némi hezitálás után - Furcsán megismerkedett barátok vagyunk, mi ketten.
Kezet nyújtottam.
- Köztünk marad ez az egész… - ígértem.
Felhúzta kámzsát és elszaladt. Ropogtak sportcipője alatt a száraz gallyak, s az eső továbbra is verdeste a fákat, az utat, a lelkemet.
Olyan volt ez, mint egy álom. Egy rémálom, az Úr 2013. évében Békásmegyeren, a lakótelepen.
