Tiltakoznak a szociális szövetkezetek. Petíciót írtak, egyelőre ezt a módját választották annak, hogy a beadott pályázatukat végre kegyeskedjen elbírálni a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség. Egyet szeretnének: munkát adni az éhező, szegénységben nyomorgó embereknek. Ehhez mindent megtettek, amit csak kellett: időt és energiát nem sajnálva kitalálták, hogy milyen hasznos tevékenységet végeztetnének a munkára jelentkezőkkel, elkészítették a pályázatot, megtervezték a foglalkoztatás ütemezését, sőt, többen már a megrendelőkkel is szerződést kötöttek.
A körülbelül 950 pályázó legalább tízezer embert foglalkoztatna ott, ahol a kormány munkahelyteremtő ígérete csúfosan megbukott. Valódi, értékteremtő feladatra gondoltak, nem kukahúzogatást meg levélsöprögetést terveztek, nekik azzal esélyük sem lenne ezen a pályázaton. Ilyen, munkának csúfolt feladatokat csak Orbánék adhatnak közmunkaként a végsőkig kizsigerelt éhező, nyomorgó embereknek.
A szövetkezetekben legalább minimálbért kereshetnének a munkások, az unió ezt nyolcmilliárd forinttal támogatná is. De valamiért a pályázatok az íróasztalon várakoznak, pedig ha december 31-éig nincsenek meg a szerződések, a pénzt vissza kell utalni. De Magyarország kormányának ez nem számít. Nehéz erre ésszerű magyarázatot találni - nem adnak -, de lehet, hogy egyszerűen csak fél a Fidesz. Talán attól tart, hogy ha az eddig közmunkában dolgozók végre értelmes feladatot kapnak, beleszoknak a jóba, és akkor aztán soha többet nem akarnak 49 ezer forintért bozótot írtani.
Na, ezt tényleg nem engedhetik meg maguknak, mert akkor oda lesz Orbán álma. Viktor két focimeccs között elhatározta, odáig szeretné elvinni a dolgot, hogy azt tudja mondani minden magyar állampolgár számára van elérhető közmunka. A miniszterelnök mert nagyot álmodni.
És van itt egy másik szempont: ezzel a szociális hungarikummal a foglalkoztatási adatokat is kozmetikázni lehet. Olyan szép számok jönnek ki, hogy az uralkodó és udvartartása minden egyes tagja a tíz ujját nyaldossa. Az pedig fontos, hogy ők elégedettek legyenek, hiszen Lázár János már megadta az útmutatást arról, hogy ki mennyit ér. Ő az, aki nem szégyelli, hogy mije van. Dolgozott keményen. Abban a miliőben nőtt fel, ahol a munka nem szégyen. A munka eredményét se kell szégyellni - mondta Lázár -, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér.
Meg kell akadályozniuk, hogy az alattvalók dolgozzanak, tisztességes pénzt keressenek, jól lakjanak. Még a végén ők is építkeznének, ha nem is stadionról stadionra, de kockáról kockára. Jóllakottan lehet, hogy nem tűrnék azt sem, hogy felhőket és napocskákat kelljen rajzolniuk. Elegük lenne a kiszolgáltatottságból, és elkergetnék az uralkodót. Az uralkodónak és udvartartásának van mitől félnie.
