Az érzékelhető a magyar társadalomban - a világ számos más foltjához hasonlóan -, hogy egyre kevesebben vannak és csökkenő befolyásúak azok, akik magukénak vallják azt az eszmei, vallási és tudományos nézetet, miszerint minden ember egyenlőnek születik, és eszerint is élnek. Előretör a diszkrimináció. A legelterjedtebbés a legundorítóbb ezek közül a rasszizmus. De újra erősödik a világ nagy részén az etnikai gyűlölködés is.
Nálunk egy egészen különös kirekesztési modell alakult ki az utóbbi években: a társadalmi státuszon, a vagyoni-jövedelmi szinten alapuló megkülönbözetés. Az elhíresült mondás, hogy "akinek semmije sincs, az annyit is ér", minden elmaszatolási kísérlet ellenére pontosan kifejezi a működő rendszer alapvetését. A perverz elosztás, amelyben a szegényektől elvesznek és a gazdagoknak adnak, az egeket verdesi.
Ennek középpontjában nem a sokat kárhoztatott személyi jövedelemadó rendszer áll, hanem az az a mélyebben fekvő adózási filozófia, amely szerint nem a jövedelmet kell adóztatni, hanem a fogyasztást. Ez az olyan országban, ahol a jövedelmi szint alacsony és óriásiak a különbségek, a társadalmat kettészakító hatású. Ennek jegyében az arányokat tekintve messze a szegények adóznak a legtöbbet, hiszen az egész jövedelmük fogyasztásra megy el. Ez az igazságtalan jövedelemelosztás legsúlyosabb eleme.
Ehhez képest ráadás a jövedelmek költségvetési szempontból elkerülhetetlen megcsapolása az egykulcsos személyi jövedelemadóval, a miszintén súlyosan méltánytalan. Emiatt az alacsony jövedelműek ugyanolyan arányban vesznek részt a közkiadások fedezéséből, mint a magas jövedelműek, így országunk alacsony átlagos jövedelmi szintjén széles rétegeknél annyi családi bevétel sem marad, amennyi a fennmaradásukat, emberhez méltó életvitelüket fedezné, miközben a nagy jövedelműeknél az alacsony adókulcs a vagyon rohamos gyarapodását szolgálja. Ez a filozófia, az erre épülő rendszer perverz, embertelen.
Mindez elvezet a gyermekek egyenlőségének tagadásához is. A gyermekek után járó adókedvezmények a születések számának növelését és az anyák munkába állítását is célzó támogatási rendszer fő pillérei. Eleve az a tény, hogy a támogatás döntő és növekvő része az adóhoz kötődik, azt fejezi ki, hogy akinek nincs jövedelme annak a gyermeke értéktelen a társadalom számára, akinek pedig alacsony a jövedeelme, annak gyermeke ennek arányában kevesebbet ér, neki kevesebb segítség jár. A számos kisebb súlyú módosítás, amivel a választások közeledtével az utóbbi időben eltakarni igyekeznek a rendszer embertelenségét, szépségtapasz csupán, a rendszer lényegi méltánytalanságán semmit nem változtat.
Ezzel szemben áll a gyermeki egyenlőséget teljes mértékben biztosítani képes családi pótlék, amely egyenlő összegű minden családban, így egyenlőnek tekinti a gyermekeket a család bármilyen jövedelmi szintjén. Ezt az utóbbi években erősen háttérbe szorították. Az egy családra jutó pótlék átlagos összege hosszú ideje gyakorlatilag változatlan (!), 2009-ben 24 524 forint volt, 2012-ben 24 491, ami az inflációt is figyelembe véve reálértéken, vásárlóerejét tekintve, jelentős zuhanás. A pótlékban részesülők száma 2012-ben 7,2 százalékkal volt kevesebb, mint 2009-ben. A gyermekgondozási segély (gyes) átlagos összege ugyanúgy, mint a családi pótlék, változatlan maradt. Ezzel szemben az adókedvezményhez hasonlóan a jövedelemhez igazodó gyermekgondozási díj (gyed) átlagos összege nagyot nőtt, 78 725-ről 91 050-re, tovább növelve a gyermekek egyenlőtlenségét. Ezt egyébként feleannyian vehették igénybe, mint a gyest.
A rendszer filozófiájának megfelelően a gyermekek egyenlőségét érvényesítő eszközöket tehát fokozatosan felváltja a gyermekes családok jövedelmi helyzetéhez fordítottan igazodó, a szegényeknek kevesebbet juttató támogatás. Ez a filozófia nem törődik azzal, hogy hazánkban mélyszegénység alakult ki. A "senkit nem hagyunk az út szélén" szólama a gyakorlatban nem érvényes. A szegényektől a gazdagok inkább elzárkózni igyekeznek, és ezt az a tendenciát az állam erősíti, ahelyett, hogy fellépne ellene. A társadalom mai állapotában a mélyszegénység ellen cselekedni mindenkinek emberi kötelessége lenne, de a legtöbbet a kormánynak kellene tennie.
Ez annyit jelent, hogy nem elegendő a jövedelem nagyságához igazodó adókedvezményi támogatás megszüntetése, de még a gyermekeket egyenlő értékűen kezelő családi pótlék, és más, hasonló alapon működő támogatások kiterjesztése sem. A társadalmi felzárkóztatás, konvergencia, integráció érdekében a szegények családok átlagnál nagyobb támogatására, bizonyos fokú és jól célzott pozitív diszkriminációra lenne szükség.
Ahogy az Európai Unióban konvergencia alapot hoztak létre, hogy a szegényebb országok integrálódását előmozdítsák, úgy volna kötelessége a törvényhozásnak valami hasonló konvergencia alapot létrehozni az ország szegény térségeinek felzárkóztatására. Ennek persze tágabb horizontú rendszernek kell lennie, nem elegendő csupán a mélyszegénységben élők kiemelt támogatása. Mindenekelőtt a jövőnk, a gyermekek életkörülményeinek emberhez méltó színvonalra emelésére kell a legnagyobb gondot fordítani.
A felzárkóztatás helyett a szegényekről való lemondás, a karanténba zárásuk tapasztalható. A gyermekek egyenlőnek születnek, ez alaptétel. Mégis uralkodó tendencia a szegények kirekesztése, a szegregáció.
A szegregáció a magyar társadalom súlyos problémája. A létező szegregáció - mindenekelőtt az oktatásban - csupán a jéghegy csúcsa. Rémisztő a mélyben tapasztalható széleskörű és egyáltalán nem lanyhuló, inkább terjedő közhangulat, amely elvárja és kikényszeríti az elkülönítést. A közhangulat egyre erősödő megnyilvánulásaiban a rasszista indíttatás dominál, a cigányság ellen irányul, de ezzel együtt él, tágabbra kiterjedően, a mélyszegénységben élők karanténba zárásának szándéka is (lásd: a hajléktalanokkal szembeni intolerancia). Az állam kötelessége lenne az ilyen tendenciák ellen fellépni.
A bölcsődéktől az egyetemig az oktatás feladata volna a társadalmi integráció legfontosabb eszközévá válni. Már kisgyermekkortól a különböző etnikai csoportok, társadalmi rétegek gyermekeinek természetes együttléte a különféle intézményekben a másság megszokását, értékeinek felismerését erewdményezné. A közös célokért való együttes munka lehetne az a kohó, amelyből a jó együttélés kibontakozhat. Ezt a könnyen belátható megállapítást a neveléstudomány és a csoportlélektan eredményei messzemenően alátámasztják. Ezt az elvet követő közoktatási intézmény azonban ma nálunk mégis igen ritka. Az iskolák egy része nyíltan - vagy burkoltan - elhárítja magától a mélyszegénységben élők, és mindenekelőtt az ilyen sorsra jutatott cigányok gyermekeit. Az állam feladata, hogy a társadalmi kohézió érdekében ezt ne tűrje.
Megdöbbentő és talán még károsabb, hogy sokan példaértékűnek tekintik a cigányság számára, vagy éppen általuk alapított romaiskolák működését. Ezekben, ahol eleve elkülönítve tanulnak a romagyerekek - esetleg kiválasztva a "tehetséges" fiatalokat -, a társadalom sokszínűségéből kiemelt enklávékban, a szegregáltságot természetes állapotként megélve formálódik a résztvevők világnézete. Lehet, hogy az oktatók tisztessége, törekvése megpróbál ez ellen hatni, de óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a tanulókban így kialakuló szemlélet nem a társadalmi szembenállás, békétlenség melegágya-e? Az élet minden területén folyó természetes versenyben így nem az etnikai alapon kialakult "csapatok" fognak egymással megküzdeni? A pedagógia, a csoportlélektan mai állása erre egyértelmű tudományos választ ad: de igen. Nemcsak hibás, de veszélyes is ez út.
Persze abban a helyzetben, amikor az oktatásban az etnikai alapú, cigányságot kirekeszteni törekvő tendencia erős, és ennek számtalan durva vagy pitiáner megnyilvánulásába ütközik a tanulni vágyó roma fiatal, érthető, hogy ez a megoldás szimpatikusnak és mindenki számára leginkább megnyugvást hozónak látszik. Ez még csak fokozza veszélyességét.
Ha a gyermekegyenlőség eszméjének érvényesítése helyett az állam elfogadja a társadalomban erősödő kirekesztő tendenciákat, hibás újraelosztást érvényesít, és a mélyszegénységben élőket sorsára hagyja, a társadalmi békétlenség rohamos fokozódására számíthat.
Ez igen sötét kép országunk jövőjéről. Azt várjuk el a 2014-ben megalakuló új kormánytól, bármilyen párt hozhatja is majd étre, hogy fordítsa meg ezt a folyamatot. Olyan intézkedéséket hozzon, amelyek a gyermekek egyenlőségének szemléletén alapulnak.