Vásáry Tamás megérezte ezt. A zene szavának, a világ zenei életének a világhírű előadók felidézésével és mindekelőtt Kodály tanár úr megidézésével olyan birodalomba vezetett el, amelyből az utóbbi évtizedekben kizártak bennünket. Fülünkben nem Bach vagy Mozart dallamai csendülnek fel, hanem gyűlölködő mondatok a másik megalázására, sárba tiprására szólító parancsok, jelszavak. Nem a művészet szépségét és igazságot sugalló képeit, hangjait, szavait vésik elménkbe, hanem hazugságokkal táplálnak. Vannak megbízottjai is ennek az eljárásnak, megállás nélkül szajkózzák undorító mondataikat, jobbról-balról ez a nóta harsan, s elnyomja a hangszerek dallamát, Beethoven üzenetét, amelyet Schiller Örömódája nyomán foglalt a IX. Szimfóniába. Ebben megreagadó hitelességgel ábrázolta a békében egyesülő emberiséget, jól tudva, hogy a békesség életünk legnagyobb ajándéka.
"Tanuljon meg négy nyelvet!" - mondta szigorúan a "tanár úr" a riadt tanítványnak. "Tanuljunk meg egy nyelvet!" - mondhatjuk kicsit szégyenkezve, mert ezt az egyet a békesség nyelvét is elfelejtettük. A szavakra még emlékezünk. "Menjetek békével!" - mondja a pap, mi pedig kilépve a templomból az ellenkező meggyőződésűeket kezdjük szidalmazni. Sok országban nem is elégszenek meg a szavakkal, fegyvert ragadva rontanak a másik félre, halálhörgés, siralom hangzik mindenünnen, pedig tudott, hogy a holtak véréből nem terem szabadság, csak az árvák könnyei növekednek tengerré.
Hallgatom Vásáry Tamást. Arra a Károly-kerti estére gondoltam, amikor a Chopin-verseny győztesei, Gabos Gábor, Frankl Péter és ő adtak zenekari hangversenyt. Csúf világ volt, de a három fiatalember a zene legyőzhetetlen függetlenségét és szépségét hirdette vigasztalásul, erőt és kitartást sugallva. A "szelíd" Chopin nyelvén hozták a békesség üzenetét. És aki ott ült a kert fái alatt, hitt nekik, arra gondolt, lesz még ünnep a világon, mert a békességnek is lehet teremtő ereje, a kultúrának van olyan évezredes hagyománya, mely legyőzi a fegyverek csörgését, és a hazug szavak áradatát. "Írok, mit is tehetnék" - írta a költő, miközben házsorok omlottak le s repülőgépek oldották ki bombaterhüket anyákat és gyermekeket pusztítva. De a versek megmaradtak. A halálmenet szenvedései, az áldozatok tömegei fölött tovább élnek a lelkiismeret-ébresztők, reményt sugalló, kitartásra buzdító sorok.
Miközben Vásáry Tamás a félelmetes, érző szívét szigorral leplező Kodály Zoltánt idézte, azon tűnődhettünk, mit szólna a "tanár úr" ehhez a világhoz, melyben mi élünk. Milyen lelkülettel venné tudomásul, hogy az a réteg, amely őrizte magyarsága megtartó gyökereit, lassan-lassan megint kiengedte kezéből sorsa intézését? Hogyan szembesülne azzal a ténnyel, hogy ismét kialakult a némaságban élő gazdasági cselédek társadalma, amelynek egyedeit "fortélyos félelem" tartja féken? Milyen panasz szakadna föl lelkéből, látván, hogy fiatal tehetségek sokasága külföldön keresi boldogulását, s nekik már semmit sem jelent Budavár egykori felszabadításának évfordulója? Találna-e megfelelő verssorokat a milliónyi szegényember reménytelenségének kifejezésére?
Vásáry Tamás zongoraművész példaképei között megidézte Wilhelm Backhaus és Vladimir Horowitz nevét. Egy olyan közegben, amelyben a kultúrát a pénz börtönébe taszigálják, mit jelentenek ezek a nevek? A hatéves csodagyerek játékát meghallgatta Debrecenben Dohnányi Ernő, s kijelentette: szívesen foglalkozna vele. Az együttműködést elsöpörte a második világháború, Dohnányi külföldre ment, majd világnézeti megfontolásokból megbélyegezték. Kora egyik legnagyobb zongoraművésze volt. Szerepel abban a háromban, amelyikben Tormay Cecile, és Wass Albert?... Egyáltalán van ilyen - hitelesnek mondható - három?...
Sokszor sóhajtunk föl Arany János keserű sorait idézve: "Maradj, Homér fénydús egeddel!" Nincs fénydús egünk, széthúzás és békétlenség tizedel, amely Osszián komor tollára kívánkozik. És reménye nem látszik, hogy ez az önpusztító testvérháború egyszer véget érjen. Napjaink egyik leggyakoribb kifejezése, "legyőzzük"… "le kell győznünk"… Kit? Magyar a magyart. Lehet ennél szomorúbb távlat? Normális, hogy kardcsörtető táborok (és főleg vezérek) fenekednek egymásra? És ha győzedelmeskedik az egyik, akkor jobb lesz? Beteljesíti a győztes a hangzatos ígéreteit? Inkább megint visszafelé mutogat, igazságtevést kezdeményez, levált, felvált, felemel és megaláz. A többit ismerjük.
Ülök a szárszói kertben. A szomszédban tevékenykedő családanya arra inti kislányát, hogy csináljon példákat, gyakorolja az olvasást. Így van rendjén. Nem arra buzdítja, ragadjon csúzlit, lője ki valaki szemét. Közben lakodalmas rock szól. A híreket elzárják. Nem érdekli őket a gyűlöletbeszéd. Békés családban élnének, hacsak nem hatol be ebbe az idillbe a gyűlölködő politika hazug szólamaival, egy kaptafára gyártott, unalmas közhelyeivel.
"Ne higgy a görögöknek, még ha ajándékokkal kecsegtetnek is." Ez az ősi római mondás sokszor juthat eszünkbe, ahogy ez a népi bölcsesség is: "ígéretekkel tele a padlás." Vásáry Tamás Kodályra emlékezve ismételten a "tanár úr" által megkövetelt szigorú tényszerűséget említette. Ne az üres látszat oknak higgyünk, hanem a valós tényeknek! Emitt győztünk: Vivát! Amott fizetjük az árát: erről hallgatás. Féligazságokkal dobálózunk, senki nem mondja ki a teljeset. Elrendeli valamelyik éleseszű hivatalnok, a betegeknek csak egyhavi gyógyszereket írhatja fel az orvost. Kiderül: éktelen marhaság. Vissza a régi gyakorlathoz! Hol a felelős? Nincs. "A többi néma csend." Itt és most semminek sincs felelőse.
Azt és azokat mindig a múltban keressük. Vannak ott is bőven. Így kellene-így kellene, szavalják, miközben szó sem esik saját hajdani mulasztásaikról, bűnös tehetetlenségükről. Sokszor gondolhatunk Petőfi versére: megint kopogtatnak, arra kéri valaki a legényeket, csendesebben vigadjanak, beteg szegény édesanyja. Szót sem szóltak, kihörpintik boraikat, véget vetnek a zenének, hazamentek a legények. Sok ezren kopogtatnak: beteg van a háznál, mit tehetünk? Senki sem akarja meghallani a kérést: a segélykiáltásoknál erősebb a győzelmi mámor lármája. Aki pedig szól, az már rég hiteltelen, hiszen amikor tehette volna, nem tett semmit. Nincsenek Kodály Zoltánok! Nincs egyértelmű beszéd. Kodály 35 év elteltével is emlékezett, mit mondott akkor. Ma a 3-4 évvel ezelőtti mondatainknak ellenkezőjét hallhatjuk. Kodály hitt valamiben, és nem tágított.
Napjainkban a régi hiteket megcsúfoljuk, a hitehagyóknak van becsülete. El sem merném gondolni, hogyan kommentálná a "tanár úr" a művelődés- és oktatáspolitika történéseit és kártevőit. Nem hiszem, hogy szépelegne… Mint ahogy a felsőoktatás szisztematikus rombolásáról is volna egy-két szava. Netán néma maradna a humánkultúra elsorvasztását tapasztalva? Az emberpróbáló tandíjakról olvasva?...
Kevesen vannak, akik emlékezni tudnak, akarnak. Vásáry Tamás emlékezése nemcsak a zene mellett tett hitvallást, hanem emlékeztető is. Nem a saját akaratából ment külföldre, a körülmények kényszerítették. Édesapját is felelősségre vonták, de sikerült segítenie rajta, még útlevelet is kaptak szülei. A nehézségekből kivágta magát a tehetségével, akaraterejével. Ezek a tulajdonságai tették világhírű zongoraművésszé és kitűnő karmesterré. Valamiképp él lelkében az oratórium kórusának könyörgése: "jöjj, béke nyájas angyala!" Megtalálta békéjét, amelyet a kultúra és a művészetek adnak művelőiknek és a szépségtől megtermékenyülni vágyóknak.
Vásáry Tamás fel-felidézett homályosuló szavakat, amelyekre némelyek nem szívesen emlékeznek. Becsület… Jelentéséhez hozzátartozik: amit megígértem, tőlem telhetően teljesítem. Hűség… Nem tágítok a jó ügyektől, nem cserélgetem arcomat, meggyőződésemet. Igazságosság… Nem tévesztem össze a tehetségest a szolgával, nem fosztom ki az embereket az enyémek javára, nem alakítom a törvényeket, még ha megtehetem is. Egyszerű dolgok (volnának) ezek. A tiszta erkölcs kritériumai, amelyek az állam szilárd alapját adják. "Te Péter vagy, erre a kősziklára építem egyházamat." És az egyház állja a viharokat. "Te a barátom és hívem vagy, erre építem az országot!" De ez az przág nem, bírja a megosztás terhét.
A mai tudásunk szerint a legrégebbi evangéliumban, Márkéban olvassuk az alábbiakat: egy írástudó megkérdezte a szadduceusokkal vitázó Jézustól, a melyik a parancsolatok közül a legelső. Jézus elmondta, hogy a legfontosabb, Istent minden erőnkkel szeressük. A másik pedig így szól: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" Még hozzátette: "Ezeknél nagyobb parancs nincsen." Alighanem ezekről a követelményekről is beszélgetett a "tanár úr" a bencés szerzetessel. Nádasi Alfonzzal. Nemcsak idegennyelvtudása tökéletesítése céljából folytattak rendszeres eszmecseréket, a szerzetes lelki atyja is volt Kodálynak, de a szeretet főparancsainak teljesítésére aligha kellett figyelmeztetnie.
A "tanár úr" tetteivel is bizonyította, hogy szereti a szegényeket, elesetteket, amerre megfordult közöttük, jót cselekedett velük. Megkövetelte, hogy tőlük telhetően a legjobban teljesítsenek, de pontosan felmérte a nagy igazságot: "ha szeretet nincs bennem, semmit sem érek… A szeretet soha el nem múlik. A prófétálás megszűnik, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Tudásunk csak töredékes, töredékes a prófétálásunk is. Mikor azonban eljön a beteljesedés, ami töredékes, véget ér." Szent Pál szavai örök érvényűek, s aki másként rendezné be a saját vagy mások életét, előbb-utóbb rádöbben, hogy ábrándokat kergetett.
Eszem ágában sincs keresztény életértékekről prelegálni. Az igazságot ki kell mondani, de a gyűlölet hiteltelenné és keresztényietlenné teszi az igazságokat is. "Nem testi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével élünk a világban." Ezt ugyancsak az apostol írta. Sajnos az a tapasztalatunk, hogy egynémelyek kevésbé hagyatkoznak Isten kegyelmére, szívesebben követik a test "bölcsességét", amely páratlanul finom megfogalmazása az önző szeretetlenségnek.
Ilyen mentalitással aligha születhet meg a remélt társadalmi béke. Inkább az indulatok erősödnek, s ha széttekintünk a nagyvilágban, ennek mindig rossz a vége. Erre pedig senkinek sincs szüksége, volt már bajunk éppen elég.
